Reformátusok Lapja, 1969 (69. évfolyam, 1-12. szám)
1969-04-01 / 4. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 ben részesül a rossz magaviseletű. Tüntetések gyakran voltak. Néha még harci zajtól is visszhangzottak az ősi falak, amikor a tanuló sereg úgy érezte, hogy sérelmeikre nem kapnak orvoslást. De szeretetüket és hálájukat is megmutatták. A legációt ők vezették he. Egy nagy diák kisebbik társával kiment falura, hogy gyűjtsön, nem a maga, hanem a sokszor anyagi gondokkal küzdő Kollégium javára. Két évszázadon keresztül nem volt nagyobb tisztség, mint “nagybotosnak” lenni. Az volt a Tűzoltó Társaság vezére. Ez volt a legelső tűzoltó testület az egész országban. Az idők múlásával az élet is megváltozott a Kollégium falain belül, de sajátos, egyéni színezetét megtartotta. Az egyetemi rendszer bevezetésével a konvik- tusban még mindig együtt étkeztek, és az internátusbán együtt laktak a különböző fakultások “szabad egyetemi polgárai”, ahogy nevezni szerették magukat. Meleg barátság alakult ki a különböző pályákra készülő ifjú lelkek között, s ez folytatódott sokszor az egy faluba, vagy városba kerülő lelkipásztorok, tanítók, tanárok és orvosok között. Diáktársakból munkatársak lettek, ugyanannak a közösségnek vezetői és nevelői. Hányszor történt meg az is, hogy valaki az egyik fakultásról átment a másikra, mert talán egy jogi, vagy tanári pályára készülő ifjú megszerette a lelkészi hivatás lelki Nagykönyvtár szépségeit teológus barátjának komoly, erkölcsös életében. Persze az ellenkezőre is volt példa, nem is egyszer. Parázs vitától volt hangos sokszor a kaszinó, a közös szórakozó hely. Hányszor kellett az ilyen vitákban a “hittudományi kar” hallgatójának bizonyságot tenni Isten szeretetéről, s hitbeli erősségéről, mielőtt szolgálati helyére, jövendő gyülekezetébe kiment volna. Hiszen még azt sem tudta, hol lesz az. A korai bizonyságtevés alkalma mellett az is megadatott a debreceni teológusnak, hogy pásztorális gyakorlatait az ország legnagyobb gyülekezetében végezhette kiváló lelkipásztorok vezetésével. Micsoda kiváltság volt az is, hogy sorra járhatta Debrecen templomait, s hallgathatta kitűnő prédikátorait. Válogathatott közöttük. Dicsekedhetett velük. Ezért nevezete Jókai Mór Debrecent “Kálvinista Rómának”, ahol a lelkészikar nagyszerűsége akármikor tudna adni egy pápát, ha a református lélek azt valaha is megkívánná. A debreceni református Kollégium annyiszor kiérdemelte az Alma Mater nevet, ahány diákot kibocsátott az életre fekészülve négyszázharmincegy év alatt. Persze nem mindegyikből lett Csokonai Vitéz Mihály, legdalosabb lelkületű költő, vagy Kazinczy Ferenc nyelvújító, vagy nemzeti imádság írója, mint Kölcsey Ferenc volt, Arany János, aki nemcsak Szalonta, hanem az egész nemzet tanítója lett, vagy Szabolcska Mihály, aki versekbe tudta szedni prédikációját, vagy Ady Endre, Istenét örökké kereső, mégis sokszor mély hittel író költő. Ezek mellett a szellemi óriások mellett, ott vannak az évszázadok névtelen, “öreg diákjai”, akiknek életében Nyilas Misi álma nem teljesedett be. De bárhol és bármilyen hívatáskörben, a világ bármelyik részén is éltek, vagy élnek, mindnyájan szerető és hálás emlékekkel öleljük körül ősi Kollégiumunkat, melynek ősi falai között mindig úgy éreztük, hogy nem csak iskolában, hanem az élet templomában vagyunk, mert ott nem csak száraz tudományt kaptunk, hanem életet-újjászülő hitet is. Marsalkó József CSOKONAI SZOBRÁNÁL A csillagtalan magyar téli éjben Megálltam szobrod előtt ősi, szent Elődöm és a csöndben és setétben Érced szava nekem vigaszt izénk íme, te állasz rendületlen épen A halandók és mulandók felett, Maradandóság komoly köntösében Túléled a földi ítéletet. Megcsonkul ország és te oly egészen Dalolsz a múltból a jövőbe még S szavad ekhózza bízó büszkeséggel Az ébredő s elhúnyó nemzedék. És minden Lilla megszépül dalodban, Minden borocska tüzesebb leszen, Ha rád gondol utódod s összedobban Minden magyar szív édes verseden. A csillagtalan magyar téli éjben Eljöttem én is, ballagó diák S újult erővel és újult reménnyel Zengettek bennem ős melódiák. Míg álltái boldog magasan fölöttem S deres subában ködlött a jelen, Belémeredtél az örök jövőbe: Csokonai, magyarság, Debrecen! Juhász Gyula
