Reformátusok Lapja, 1968 (68. évfolyam, 8-12. szám)
1968-12-01 / 12. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 3 Csillogj, Ragyogj, Szép Karácsony! Nincs egyetlen olyan ünnepünk, ami annyi boldog, önfeledt örömnek lenne a hordozója, mint a karácsony. Emlékezetünk szilaj rénszarvasai pillanatok alatt elragadnak bennünket és elvisznek a mesék régi országába, oda, ahol valamikor, pendelyes gyermekkorunkban álltunk az estifény sziporkázó csillagözönében. A halovány gyertyafény, a csillagszórók szeszélyes sziporkázása messze járt attól a csillogástól, ami ott ült boldog, bobó gyermek-szemünkben. Milyen jó volt várni! Heteken át várni a kisjézusra, aki minden jó gyermeknek hozott valamit: szaloncukrot, mézeskalácsot, csokoládé-mikulást, hosszú-szakállú, sovány szentet, egy pár vadonatúj cipó't és két szál hegyezetlen ceruzát... Apró tárgyai annak a különös érzésnek, amit azóta majdnem elfelejtettünk, a boldogságnak. Gyermekkorunk karácsonya megtanította nekünk azt a leckét, bogy a boldogsághoz sokszor a mi apró hétköznapi dolgaink vezetnek el. Megtanította azt is, hogy az életünkben mindennek az értelmét az azt átölelő körülmény, a helyzet, a szituáció adja meg. Önmagában semminek sehol semmi értelme nincs! Lett légyen az ajándék, cselekedet, emberi szó vagy szándék, mindezeknek attól függ igaz vagy hamis, boldog avagy szomorú jelentése, hogy milyen körülményben jelennek meg azok számunkra. Egy csupor víz mit jelenthet? Vajmi keveset, nekünk, de akiket a szomjúság kínja taszít a sír szélére, azoknak ez a legdrágább kincs a kerek világon . . . Amint teltek felettünk az évek, úgy fogyott, minden karácsonnyal életünk fájáról az apró, ragyogó gyer- tyácska. Minden esztendő kifújt egyet. Némely kettőt, vagy többet. Ritkultak az álmok, szürkültek a látomások s a karácsony mind kevesebb boldog órát hozott számunkra. Életünk könyörtelen realizmusa akkor rontott be szívünk ajtaján, amikor kisült a turpisság, hogy nem a kisjézus hozza az ajándékot, hanem anyuka vette azokat . . . S vájjon mennyivel lettünk boldogabbak általa? Utána százával, ezrével jöttek az “igazságok” a tapasztalás, a tudás, az emberi haladás gyümölcsei amikre oly büszkék voltunk és vagyunk, csak éppen boldogabbak nem vagyunk általuk! Minden új ismeret egy szál gyertyát hamvasztott el szívünk szentélyének öröm-vágy-képzelet szülte örökzöld fáján. Találóan önti remekbe ezt az érzést a nagy magyar zseni, Ady: “Jönnek rendei a csodáknak, Kiket tegnap még meg sem láttak. Jönnek a csodák, jönnek, jönnek, — De a hiteim elköszönnek” Mintha valóban ezt példázná a legtöbb ember élete: elindul egy magaslatról ahonnét azután lassan, lassan alábbszáll. Mind kevesebbek lesznek a vágyak, a célok amint haladnak előre az évek. Az elvesztett édenkert hányszor visszasajog szívünkben. Nem volt a gyermekkor büntelenebb, mint a felnőtt-kor, mert tudjuk az írásból, hogy “bűnben fogantattam és vétekben melengetett engem az anyám”, — mégis ártatlannak tűnik az későbbi életünkhöz képest, mert akkor is ott volt ugyan a bűn, de mi azt nem tudtuk! Milyen szép is az emberi tudomány, milyen gazdag és mennyi áldást hozott már reánk, — mondják igen sokan manapság. Van is ebben sok igazság, bár a “sok” még nem “minden.” Hozott a modern életstílus sok-sok ajándékot számunkra, de hozott az bizony sok-sok kísértést, veszedelmet, fájdalmat is. Csak a külső világ konstellációja változott, de az ember maradt most is pontosan az, ami volt: kegyelemre, idvességre, megváltásra szorult apró teremtmény, aki önmaga erejéből önmagát megváltani képtelen. Megpróbálta, ezerszer is, de sohasem sikerült. Vannak sokan manapság, akik a tudománytól várják a megoldást. Ezek az emberek egy alapvető hibás ismeretben vannak, mert a tudásnak a tudatlanság, a hitnek a hitelenség az ellenlábasa; de sohasem lehet a tudást és bitet egymás ellen büntetlenül kijátszani! Csak azért mert manapság alapos ismeretanyaggal rendelkezünk, ez még nem jogosíthat fel bennünket arra, hogy ne is higyjünk. Hányán elmondták már nekünk, bogy a karácsony honnét származik, milyen régi keleti pogány elemek tapadnak hozzá, hogy mennyi a kegyes képzeletszülte adalék benne, hogy ilyen és ilyen népek így és így ünnepelték azt, tehát nekünk nincs okunk arra, hogy kisajátítsuk és keresztyén bit tárgyi adalékai közé soroljuk, stb. Akik így tekintenek erre az ünnepre, azok eleve megfosztják magukat annak csodálatos hatásától. Ez az ünnep nemcsak ilyen és olyan “elemekből” tevődik össze, hanem az emberi szív és lélek legmélyebbről feltörő és az isteni önkijelentés leginspiráltabb összetevőiből tétetett egybe. Ennek pedig az a legelső következménye, hogy a karácsonyt lehet vitatni, még tagadni is talán, de az emberi lélek felépítettségének azt a kiáltó kívánságát az Isten után, ami minden emberi szív mélyén ott lappang, — azt nem! Mintha lassan kezdenénk megcsömörleni a tudománytól. Talán nem is a nemes értelemben vett tudománytól, hanem annak a hétköznapi variációjától, amit "tudományoskodásnak” nevezhetünk. (Találó szava van az angolnak arre: scientism.) A modern tudományos “szemlélet” nemcsak értelmi magyarázatát akarja adni a dolgoknak, hanem a vallási szférára is igényt tart. Ha ez a lelkiség lesz a holnap emberének sajáta, akkor valóban egy új pogányság szombatjában élünk. Félreértés elkerülése végett: az emberi ismeret, a tudománv a legnagyobb áldások egyike, de ha rosszul, rosszra, rossz értelemben használjuk, akkor a legnagyobb átokká válhat. A puskaporral követ robbanthatsz útépítésre, de ágyúgyolvót is csinálhatsz belőle.
