Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-03-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 “VIGYÁZZATOK” Nt. Molnár Lajos daytoni lelkipásztor igehirdetése Nt. Orth Győző columbusi lelkipásztor beiktatásakor Alapige: Csel. 20:28: “Vigyázzatok azért magatokra és az egész nyájra, amelyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett az Isten egyházának legeltetésére, amelyet tulajdon vérével szerzett.” Lekció: Efézusi levél 2:19-22. ★ ★ ★ Kedves Testvéreim! Lelkipásztorotok meghivására, igaz, szivbeli örömmel jöttem el közétek, hogy e lélekemelő és bensőséges beiktatási szertartáson részt- vehessek, pásztor és nyáj összeölelkezésének szemtanúja lehessek. Különös kiváltságnak tartom, hogy a testvéri daytoni egyház képviseletében Isten Igéjének tükrében “e roppant sereg nép előtt” lelki épüléstekért és anyagi virágzástokért gondviselő Istenünknek hálát adhatok. “Nevetés közben is fáj a szív s végül az öröm fordul szomorúsággá” — mondja a Példabeszédek könyve. Remélem, a Ti örömötekre vonatkozóan ez sohasem fog bekövetkezni! Hadd tükrözzék az Élet Könyve szavait ezért ma Petőfi Sándor mély magyarsága által ihletett sorai: “Ha az öröm legjobban festi képem, Magas kedvemben sirva fakadok.” Mindnyájan osztozunk e meghatottság érzelmeiben. Ne fojtsátok azért vissza örömkönnyeiteket! Nem érti azokat itt félre senki! Örömkönnyeitek a mieink is! Boldogságotok a mi sziveinkben is visszahangra talál! Egyházatok épülését mindnyájan megérezzük! Szorgalmatok szorgalomra, szeretetetek szeretetre sarkal bennünket is! Amikor alapigénket felolvastam, akarva- akaratlanul Marsalkó József volt lelkipásztorotok jutott eszembe. Küldetése őt egy másik, testvéri magyar református egyház pásztorolására szólított, de aggódó szeretete és értetek való imádsága, tudom, most is veletek van. Úgy búcsúzik most tőletek, mint Pál apostol tette, amikor a “lélektől kényszerítve” Jeruzsálembe kellett mennie efézusi gyülekezetéből. Tudom, Marsalkó Tiszteletes Ur utolsó “Isten Hozzád”-ját meghallgatta az Ur és ha itt lenne most közöttünk, ugyanolyan szép bizonyságtevést tehetne rólatok, mint Pál apostol később tett az efézusi egyház népéről: II. “Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és az Isten háza-népe, akik felépültetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, a szege- letkő pedig maga a Jézus Krisztus. Benne az egész épület szép renddel rakatva, szent templommá növekszik az Urban, akiben Ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által. (Ef. 2:19-22.) Jó nekünk Testvéreim, most amerikai életünk lendületes munkaütemében egy pillanatra megállanunk s az égre tekintenünk. Maga az alkalom önvizsgálatra szólít fel. A Szentlélek vigyázóvá tett lelkipásztor Testvérem Isten e nyájának legeltetésére éppen úgy, mint engem a daytoni magyar református egyház pásztorolására. — Kérdezzük meg egymástól: “Miért vagyunk magyar református lelkipásztorok?” Azért, mert tetszett az Ur Istennek, hogy az O eleve elrendelése szerint magyarnak teremtett minket s sorsunkat előre úgy döntötte el, hogy Téged kincses Erdélyország- ból, engemet pedig a nemes Hajdúságból ide- szólitott, hogy amerikai magyar hitsorsosainkat pásztoroljuk. Nagy kiváltság, hogy a jó Istent véreinkből való véreink között szolgálhatjuk, önvizsgálatunk ma mégis óvjon meg minket a saját vállunkat veregető és vélt érdemeinket fitogtató kérkedés bűnétől. Hadd csengjen inkább fülünkbe Pál apostol intő szózata: “Nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené” — az érdem! Dávid király zsoltára is erre tanít: “Ha az Ur nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői! Hiába nektek korán felkelnetek, későn lefeküdnötök és keservesen szerzett kenyeret ennetek!” Ingyen kegyelemből, hit által igazulunk meg. Hiszem és vallom, hogy amint Luther a német nyelv szótárából ki akarta törölni egyszer s mindenkorra az érdem szót, éppen úgy a mi beszédünkben sincs semmi helye az érdemek fitogtatása gőgjének. Nincsenek érdemeink. Nekünk csak kötelességeink vannak. A nyájra való vigyázás kötelessége és a népünkért való munkálkodás hitvallása szól hozzánk most alapigénkből. E mellett a Krisztusban uj emberi méltóságot nyert önismeretünk szavai is felcsendülnek Pál apostol ajkáról: “Immár nem vagytok jövevények és zsellérek!” Mig templomaink és lelkipásztoraink nem voltak, addig bizony csak jövevények és zsellérek voltunk. Azóta: “polgártársai a szenteknek és cselédjei az Istennek, kik felépítettek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegeletkő maga Krisztus, akiben az egész épület szép renddel rakattatván — azóta folyton — nevekedik szent templommá az Urban, akiben — Ti is kolumbusi reformátusok — együtt építettek Isten hajlékává a Lélek által!”
