Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-02-01 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 15 KÉT CSŐ KUKORICA Irta: Pándy András Irén asszony ezen a délelőttön különösen sokat gondolt az elhagyott falura s szülői házra. Minden és mindenki ott volt elevenen előtte. Noha férjével együtt úgy határozott, hogy Európában maradnak, mégis sokszor úgy találta, hogy az óceánok végtelensége választja el falujának még mindig erősen vonzó varázsától. Ilyenfajta merengéseinek az adott mindig sötét háttért és valami keserű izt, hogy életük nem folyt zökkenésmentesen. Családja az idegen körülmények közé helyezett fészek minden viszontagságát megtapasztalta. Férjét egy időre szanatóriumba küldte a szokatlan kiima, majd pedig ő is átélte a maga testében, hogy az idegenben a testi szenvedés is kétszeres fájdalom. Most hálával gondolt arra, hogy fiatal szervezetük Isten kegyelméből legyőzte a bajt, de a hála rózsáinál ott szúrtak még azok a tövisek, melyek abból adódtak, hogy a megpróbáltatás által keletkezett űrt neki nemcsak anyai-, hitvesi- és háziasszonyi tisztével, hanem a családi lét szilárdabb megalapozásáért a kenyérkereset frontján is, férjével együtt váll-váll mellett szükséges betöltenie. E szombat délelőtt — mint máskor is már eddig — alkalmas volt arra, hogy igazi elemében érezze magát. Ma és holnap valóban csak családjának élhet. Nem kell futnia a gyárba, nem kell két műszakot teljesíteni — egyet a kenyérkereső helyen, a másikat otthon. Ma és holnap csak egy “műszakja” van. Családjának otthonát úgy rendezte be, hogy a külső falak egyúttal a bántó idegenség levegőjét is kizárják. A kakukóra dédnagyapja multszázadeleji kakukóráját elevenítette meg, melyet apja örökölt. A magyar háziszőttesek, az otthonról származó virágcserepek, falitányérok látogatásom alkalmával mindig megerősítette bennem ama kijelentését: “Tetszik tudni, ezek enyhítő eszközök a honvágy ellen.” Ha kimennél virágos kertjébe úgy találnád magad a sok muskátli, rezeda, nefelejts, szegfű, pipacs, mák- és búzavirág között, mint bármelyik magyarországi virágos kertben. Ne gondold azonban, hogy mindez egy egészségtelen, a jövőre nézve egy káros kihatású elzárkózás lett volna. Szó sem volt erről. Nem akarta ő második hazáját sem figyelmen kivül hagyni. Minden magyar asz- szonytársánál előbb tanulta meg a francia nyelvet. Rövidesen baráti kapcsolatok fonódtak családja és a belga családok között. A szülői értekezleteken együtt örült a helyi szülőkkel a dicséreteknek s együtt fogadta velük az ő két gyermekére is vonatkozó nevelési tanácsokat. Nem tagadom, csodáltam ennek az asszonynak világos, okos felfogását. Feleségemmel együtt örültünk, hogy van egy ilyen ember közvetlen környezetünkben. — Csak akkor tudunk igazán beilleszkedni, helyesen élni — mondta Irén — ha a fundámentumot nem romboljuk szét. Mi lelkűnknek, szellemünknek alapozását a magyar lelki-, szellemi- és kultur- világnak virágos mezőin nyertük. Nem véletlenül, hanem Isten akaratából, nem egy időre, hanem az egész földi életre, nemcsak a haza, de más népek, számára is. Ha ezt az alapot elhagyjuk légüres térbe kerülünk. Olyanokká válunk, mint akik nem tudják honnan jönnek és hová mennek. Olyanná leszünk, mint a hegedű, amely elvesztette hegedühangját, vagy a cimbalom, amely nem tud már többé cim- balmi hangot adni. Irén asszony eme szavai rokonhurokat pengettek lelkűnkben. De ne felejtsük, hogy most az ő szobájában vagyunk. Ott hagytuk abba, hogy igazi elemében érezte magát e szombat reggelen. Azért is engedte szabadon gondolatait, melyek Magyarországon találtak most pihentető kikötőt maguknak. Portörölgetés közben atyjának képéhez ért. Hadd mondjam el itt az olvasónak, hogy én csak egyetlen jellemzést hallottam Iréntől atyjával kapcsolatban: — Református ember volt. Rövid jellemzés, de ebben benne volt minden. — Ő volt rám legnagyobb hatással — egészítette ki mindig szavait. Noha Irén hivatalosan a római hithez tartozott, atyja református keresztyén hite, élet- felfogása mély nyomokat hagyott a vegyesházasság e gyermekén. Atyja gyakran vitte őt gyermekkorában a református templomba. Itt szívta be magába a Biblia igazságait. Nem kis mértékben tartozott ez oda életfundamentumának lerakásához. Most is hálával tekintett rá atyja képére, jóságosán józan arcára. Ez a hála cselekvő hála is volt. Ebben az idegen milliós fővárosban nem egyszer kereste fel a magyar református istentiszteletet. Olykor gyermekeit is magával vitte. — Nézzétek — mutatott a hazai magyar szabású és sujtásos palástban szolgáló lelkipásztorra, nagyapátoknak ilyen papja van — mondta gyermekeinek önérzetesen. Atyjának nem az volt a legnagyobb öröme, ha valamit küldött haza leánya az idegen országból, hanem az, ha megírta azt az igét, melyről az utóbbi vasárnap a magyar református lelkipásztor prédikált. — Jól van, jól
