Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-02-01 / 2. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA LUTHER HALÁLA Luther Márton elindult szülőfalujába, Eislebenbe három fia kíséretében. Döntőbíróul kérték fel a mansfeldi grófok. Betegen indult el, kocsin. Mansfeld határában leszállt és egy darabig gyalogolt. Kimelegedve újra kocsira szállt. Meghűlve ért Eisleben városába. Bandériummal fogadták s Albert János városi jegyző látta vendégül. Négy alkalommal prédikált. Utolsó alapigéje Máté evangéliuma 11:25 volt. Két lelkészt felszentelt, ur- vacsor ázott. Február 17-én már igen gyenge volt. így szólt Justus Jónás barátjához: "Eislebenben szüleilem, iii keresztellek meg. Hátha ill kell maradnom?" Szokása szerint hosszasan elbeszélgetett a közös asztalnál. Szinte megérezte halálát: "Ha az én kedves fejedelmeimnek, a grófoknak az egyezségei és igy Isten segítségével ezt az ulazásomal elvégeztem, hazamegyek és koporsóba fekszem." Vidám vacsora után kis szobájába ment, szokása szerint az ablak elé állt, hogy imádságát elvégezze. Azután a mellében erős fájdalmat érzett. Meleg ruhákkal feldörzsölték, jobban érezte magát. Visszament hálószobájába. A küszöbnél ezt mondta: "A Te kezeidbe ajánlom lel- kemel. Te vállassz meg engem, óh Uram, hűséges Isién!" Jóéjszakát kívánt, majd ismét megszólalt: "Jónás doktor és Mihály ur, imádkozzatok a mi Urunk Istenünkhöz, hogy jól haladjon az Ő dolga és a szent evangélium ügye." Éjfél után 1 órakor felébredt és a szolgát hívta, hogy fütsön be. Mikor a szoba meleg lett, Luther felkelt: "Rosszul vagyok, Jónás doktor, aggodóm, hogy most már Eislebenben maradok." Melegített ruhákkal ismét dörzsölni kezdték, sietve hívták az orvosokat és a mansfeldi grófokat. Orvosságot vett be, majd ismét megszólalt: "Hálát adok néked Istenem, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, hogy kinyilatkoztattad előttem te drága Fiadat, akiben én hittem, akit én szerettem, akit prédikáltam, akiről bizonyságot tettem és akit dicsőilettem. Uram Jézus Krisztusom, Neked ajánlom lelkemel. Óh, mennyei Atyám, tudom, hogy ha el is szakadok e testtől. Tenálad örökké fogok élni. Van Istenünk, aki megsegít és Urunk, aki a haláltól megment." Amikor végét érezte, később, háromszor igy szólt: "Atyám, a Te kezeidbe ajánlom lelkemel." Végezetül igy búcsúzott: "Békességben és szívesen távozom. Áldjon meg az Isten mindnyáj alokal!" Amikor elhallgatott, felrázták őt Justus Jónás és Cölius Mihály, és nagy fontossággal megkérdezték tőle: “Tisztelendő atyám, a mi Urunk Jézus Krisztusban való hitben hal-e meg és az Ő nevében hirdetett tanításait vallja-e?” "Igen" — felelte Luther. Hajnali háromnegyed háromkor, 1546 február 18-án, 63 éves korában, mély lélekzetvétellel, csendesen és nagy türelemmel kilehelte lelkét. ESZTER NÉNI N agy anyámmal járt iskolába Szegény szomszédunk Eszter Néni. Szelíd arcát tiz unokája, S egy régi gyermek fölidézi. Esténként mindig átfutottam, Hol fejés után habzó friss tej Várta szomjas babos csuporban. Legjobban engem szeretett S úgy nevelt volna fel a fényre, Hogy a mezők és tehenek Békességét vigyem cserébe Azoknak, akik fönt lenézik Falunkba olykor be-betérve A sok fejkendős Eszter Nénit. Hogy elmentem mindkét szemére Megvakult — igy is dolgozott. Kopott fekete kötényébe Fejtette fürgén a babot. És jajj hány sötét évet élt át, Mig visszatértem, s telt öléből Szél futta ki az üres héját. Megismert, mintha tegnap este Kínált volna még habzó tejjel. Felállt ismerős léptem lesve, — A régi gyermek sose ment el — És látott, mind a tiz ujjába’ Ott éltem s vak szemébe rejtve Ragyogtam, mint tiz unokája. Nem sejthette még akkor ő sem, Hogy én leszek, ki eldalolja A bánatát s a dal időtlen, Ringató, lágy karjába fogja. Nem sejtette, hogy oldalán Minden szomorú, kendős asszony Lassan igy lesz az én anyám. Ezüst hajából árvalányhaj Nyit már a hegyen — sirhalomja Virágot ringat, száll a lágy dal Szelíd füvek közt hajladozva. S temetőnk fényes oldalába’, Zöldelő vetések felett Nyomát keresi unokája. TOLLAS TIBOR
