Reformátusok Lapja, 1963 (64. évfolyam, 1-9. szám)
1963-11-01 / 9. szám
2 REFORMÁTUSOK LAPJA GENFI KÖRSÉTA Idősebb korban nem könnyű már hosszú útra indulni. De végre úgy helyrejött az egészségem, hogy mégiscsak elindultunk feleségemmel Svájcba, szeretett fiunk meglátogatására. Egy-két képet, emléket hoztam magammal. Ezeket adnám közre. Genf városát nézegetjük végig. A várnegyedben jártunk és megnéztük a múzeumot. Majd egy görögkeleti kápolna mellett mentünk el. Aranytól ragyogó négy tornya, félholdból kinyúló aranyos keresztje csillogott az őszi nap fényében. Sosem lévén még görögkeleti templomban, bevitt a kiváncsiság. Egy szakállas bácsi tett-vett, sepergetett, de nem zavart meg nézelődésünkben. Csupán a perselyt igazgatta meg többször is. Mikor távoztunk, nem felejtkeztünk el arról, hogy a persely ilyen gondosan ki van készitve. A kápolnát elhagyva, a Péterkatedrális mellett levő és Knox János nevét viselő termet tekintettük meg. Kisérőnk szerint Kálvin János nem a katedrálisban, hanem ebben a teremben hirdette meg a reformációt. Egyébként az épület pincéjében még ma is őrzik azokat a létrákat, amelyekre felmászva, Kálvin kémei bepillantottak a polgárok otthonába és jelentették a látottakat a reformátornak. Hogy nem eredménytelenül dolgoztak, arról eleget beszél a sok-sok Ítélet . . . Innen egy kis utcába tértünk, ahol tágasnak nem nevezhető és bolthelyiség céljára készült kisebb terembe léptünk: imaterem volt. A svéd reformátusok tartják fenn, de havonta kétszer átengedik magyar református hittestvéreink részére, hogy gyülekezetükben anyanyelvükön énekelhessenek, imádkozhassanak és hallgathassák Isten Igéiét. A legközelebbi magyar nyelvű istentisztelet 23-ra esett. Nem vehettem részt rajta, mert aznap érkezett Miklós fiam. Tizenöt év múlt el, hogy utoljára láttam, a gyereket, igy hát a vágy, hogy minél előbb találkozhassam vele, legyőzte azt az óhajtásomat, hogy kinn az idegenben magyar nyelvű istentiszteleten vegyek részt. Pedig ez az óhajtás igen erős volt. Az érti meg igazán, aki olvasta Mikes leveleit, Kossuth emlékiratait, szemmel kiséri az Egyesült Államokban élő magyar hittestvéreink életét. A nyugaton élő magyarok sorsa komoly problléma. A velük való együttérzéshez szív és öntudat kell. Bizony már ötven éve is elmúlt, hogy tanultam, de még a mai napig is fáj a seb, amit az a gazdasági tanítás ütött a telkemen, amely akkoriban igen előnyös valuta-javitó tényezőt látott a magyarok kivándorlásában. A munkások hazaküldött dollárjai ugyanis igen előnyösen befolyásolták a monarchia fizetési mérlegét, tüntették a deficitet. Utunk végeztével ismét elhaladtunk a görögkeleti kápolna mellett. Ajtaja előtt ott állott magányosan a lelkész, teljes papi díszben. Várta a híveket. Várta, várta, de nem jött senki, senki. Genfben nem nézni meg a Szent Péter katedrálist, annyit jelent, mint bevallani a kulturáltság hiányát. Hát én nem akartam ilyen bizonyítványt kiállítani magamról. Megtekintettem kívülről is, belülről is. Részt vettem egy vasárnapi istentiszteleten is. Kísérőm a budahegyvidéki református gyülekezet egykori gondnoka volt. Vezetése mellett egész otthonosan éreztem magam a francia nyelvű istentisztelet alatt. Buzgón zengett az ének a székesegyházat csaknem teljesen megtöltő hívek ajkáról, s bár a szöveget nem értettem, a dallam szárnyain repült az én lelkem is, mintha otthon lettem volna. Áhítatomat mélyítette az a tudat, hogy Zwingli egyik egyenes leszármazottja, Dr. Babel lelkész hirdette az Igét. Igehirdetésének formája élmény volt számomra, mert emlékeztetett saját gyülekezetem, a budahegyvidéki egyházközség lelkipásztorára. Egyszerű, közvetlen, lebilincselő volt és ezen felül alakjukra és korukra nézve is hasonlók voltak. Itt említem meg, hogy pár nap múlva egy genfi ügyvéddel találkoztam, aki meg egyenes leszármazottja Zwingli zászlótartójának a kappeli csatában. A városnézés következő állomása az Egyesült Nemzetek Szövetségének palotája volt. Csönd fogadott, a tanácskozások szünteltek. A nagy csendességben valamelyik épületből egyszerre csak elibém lépett Rotterdami Erasmus, a nagy humanista. Kezében “A béke panasza” cimü könyvecskéjét lobogtatta. Szivbemarkolóan panaszkodott és vádolt . . . Egy másik helyről a magvar református prédikátor, Magyari István nyújtotta könyörgőn kezét az ég felé: “Te mindenható Isten, könyörülj mi rajtunk és adj békességet országunkban . . .” Kiléptünk a palota kapuján. A Mont Blanc hermelinpalástba öltözött tömege fagyosan nézett rám, mintha szivemre akarta volna kötni: a békéhez nem elég a szó, szükséges hozzá az emberek meggondolt, okos élete is. Szabó Pelsőczi József (A magyarországi Reformátusok Lapjából)
