Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)

1962-12-01 / 10. szám

REFORMÁTUSOK

LAPJA

Hungarian Reformed Relíeíous^ Paper

'undedin]9oo

eVANOeLICAL AND RGFORMGD CHURCH unitedchurch^christ

Volume LXIH., Number 10.

OBERLIN, OHIO

December, 1962.

63TAZ IGAZI KARÁCSONY

Valahol egy börtönben karácsonyi ünnepély volt. Egy nagyobb helységbe terelték a rabokat. Volt köztük egy pár életfogytiglanra Ítélt, egy pár 9-10 évre ítélt rab. A jelenlévők között ott volt a börtönigazgató fiatal felesége is kisgyermekével. Mivel nem tudta hol hagyni, magával vitte a karácsonyestre. Teaszerviro- zásra került a sor és segítenie kellett. Egy spontán mosollyal a rabok egyikének ölébe tette a kisgyermeket. Furcsa látvány volt: az ember félszegen, ügyetlenül tartotta a gyermeket. De a későbbi beszélgetésekből kitűnt: “ránkhagyta a gyermekét” — mondták, mert ideadta. Megbízott bennünk. Abban a gyermekben tehát magát is adta.

Karácsonyt ünnepelni annyit tesz, hogy az ember egyszer csak elcsodálkozva, elképedve Isten gyermekével az ölében találja magát. Ebben a gyermekben önmagát adja. Igen, itt fekszik erőtlenül az emberélet durva valóságában. És itt a jászolnál veszítjük el azt az “istent”, akit mi magunk csináltunk. Hogy úgy mondjam, az “isten-ideát”. A mi rendes előkelő istenképünk a jászoltörténet érthetetlen- ségében elvész. Isten az O gyermekét jászolba teszi azért, hogy mellé tudj állni s lásd az Ő dicsőségét. íme, itt van a te Istened! Nincs olyan messze többé, nem idegen többé. Nem várat magára többé, de az Ő szeretetében le- hajlik a szenvedő világhoz s vele eggyé lesz.

Hitetlenül állsz a karácsony csodájával szemben? Talán mert annyi fonákság van az életedben? Hát akkor nézz Bethlehem felé a gyermekre. Talán gyötör saját okoskodásunk: ó, egypár év múlva úgyis háború lesz, mit erőlködjünk? Vagy gondolunk azokra a dolgokra, amelyek napjainkat félelmetessé teszik, a nukleáris fegyverekre, az atomfegyverkezésre? Sokszor talán az a gondolatod, hogy a világ már a vége előtt áll s fantasztikus találmányokkal olyan erőket hívunk elő, melyeken már nem tudunk uralkodni. Mennél okosabbak

leszünk, annál nyilvánvalóbbá lesz, hogy egy szörnyűséges öngyilkosság felé, utunk vége felé közeledünk? Karácsony története másról beszél. Arról, hogy az ember nincs egyedül. — Nem

KARÁCSONY ESTEN

Karacsonyesl nagy alkonyán Felékesilem bus szobám.

Halálos csendjét fölkiáltom:

Hol, merre vagy piciny családom?

S amig csacsog, beszél a szám:

Én is megépítem a fám:

A zöld fenyő: az én vagyok; Fényképetek rajt': angyalok;

Az illatos fenyő virága:

Aranyszélü levelid illatárja;

Szerelmes szók, mik lánggal égnek: Ráképzelem csillárnak, gyertyafénynek; Selyem hajszállal rákötött virág: Préselt árvácska s őszi rózsa-ág;

Első akácfürt: szerelmi csilleng.

Mikből hűséges lelketek kileng;

Csecse-becsék, arany-gyümölcsök,

Miken lelkem hevével csüggök:

Édes Iluskánk sok szép selyp szava, lm egy a fáról már le is szakasztva. Kóstolgatom, élvezgetem a szókat. Miket az ajk mézzel telítve szólhat. Utánozom szivembe sziva, vésve. Mindazt, mi meg van Írva a levélbe.

Ezekkel fekszem, ébredek.

Mint játékával a gyerek.

Szép gyöngyeim.

Szeretteim,

Ha a dalt rólatok szövöm.

Csókolgat szent, síró öröm.

SZABÓ LÁSZLÓ