Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-11-01 / 9. szám
22 REFORMÁTUSOK LAPJA tanítók legnagyobb tanítómestere. Szerényen, de prófétai megingadhatatlansággal szól hozzánk írásain keresztül. Szálaikra szedi legmélyebb univerzális problémáinkat, megvilágítja őket az Evangélium fényével és aggódó szeretettel figyelmeztet: Vigyázzunk! tudásunk már meghaladja bölcsességünket . . . Mert “a bölcsesség kezdete az Urnák félelme.'1 Haranginé Juhász Antónia onyvcsp ÚJRA MEGJELENT A "PUSZTÁK NÉPE" Az Élet és Irodalom c. magyar- országi lap híradása szerint a legnagyobb élő magyar költőnek, Illyés Gyulának a “Puszták Népe ’ cimü müve ebben az esztendőben érte el a tizenötödik kiadását. A könyv ma már a magyar klasszikus munkák közé számítódik. Megjelenésekor, 1936-ban, Babits Mihály irta róla a legértékesebb kritikát. Belőle valók az alábbi sorok. “Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjában azon a vidéken folytak le, amely Illyés uj könyvének, a “Puszták Népé”-nek, is színhelye. Mégis úgy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas útleírást olvasnék egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Milyen valószínűtlen volt, hogy akadjon valaki, aki , képet rajzol ennek a titkos mélységnek belső életéről! Illyés talán az egyetlen ember, aki erre vállalkozhatott. A pusztát csak az ismerheti belülről, aki maga is a puszta gyermeke. De ez az ismeret csak akkor válhat tudatossá, ha a puszta gyermeke kilép a pusztából, és fölébe emelkedik. S aki egyszer kilép a pusztából, az ritkán tart többé a pusztával közösséget. Az többnyire már szintén csak kívülről hajlandó nézni a pusztát. Kivéve, ha költő, akiben gyermekkorának párlata, önnön múltjának lelke él. Ilyen költő Illyés, ez tette képessé és hivatottá, hogy fölfedezze számunkra az ismeretlen emberfajt, a “puszták népét”. Előttem, ami ebben a felfedezésben a legmegrenditőbb és legmeglepőbb az, hogy a puszták népe cseléd. Ezt elméletileg talán tudhattuk is, de épen itt látszik meg mennyire nem számit ilyen dolgokban az elméleti tudás. A puszta úgy lebeg fantáziánkban, mint az idillikus szabadság földje s a “puszta fia” szinte szinonim azzal, hogy a “szabadság fia”. A szó maga idilli és regényes képzeteket idéz. Azt juttatja eszünkbe, hogy “betyár”. Esetleg azt, hogy “csikós”. Mindent, csak azt nem, hogy “cseléd”. S most Illyés Gyula arra eszmélteti, hogy a puszták népe, a magyarság egyharmada és leg- magyarabb harmada, a szabadság szimbolikus honának gyermeke, kivétel nélkül cseléd, azaz szolga. Sőt, majdnem rabszolga. Teste- lelke, minden órája és teljes munkaereje a gazdáé. Nekem ez a legrettenetesebb abban a képben, amit Illyés a puszták népének életéről rajzol: ez a kiszolgáltatottság . . . Elég szomorú persze a “pusztaiak és zsellérek” anyagi nyomora is. Illyés erre is rádöbbent könyvében. Illyés cselekedete az, hogy bevilágít ebbe a rettenetes mozdulatlanságba, mint aki reflektorfényt vetít a tengerfenék titkai közé. Ehhez költő kellett: a száraz statisztika vagy szociográfiai adatok sötétben hagynának . . . Semmit sem hallgat el, szinte nem marad kérdésünk, mikor becsuktuk a könyvet, csak csodálkozásunk. Csodás művészet ez, amely elfelejteti, hogy művészet: az egyszerű, kristálytiszta mondatokban maga az emberi tények gazdag sokasága beszél s szinte észrevétlenül vezet, mig egyszercsak fölszisszenünk a megdöbbenéstől, mert megértettük a lelket, a megértheíet- lent . . . Nem hallgathatom el a bámulatot, amit Illyés írástudása kelt bennem: olyan ez, mint az izmok ereje, amely nélkül lehetetlen volna a cselekedet. Fiatal és nyugodt erő, szinte fölényes. Amit elbeszélt, az néha a hires orosz Írók legsötétebb mélységű témáival rokon. De ahogy elmondja, az csöppet sem orosz. Az teljesen magyar; idegességében is megtart valami nyugalmat s a kétségbeesésben is méltóságot és mértéket, sőt humort. Mélység és kedvesség van ebben a humorban, emberismeret és stilus, majdnem zene; annyira, hogy Illyés prózáját minden igénytelensége mellett is egyenrangúnak érezzük versével.” Illyés Gyula november 2-án lesz 60 éves. Ősei számadó juhászok voltak a Dunántúlon. Párizsi egyetemista korában közeli barátságban állott a francia szürrealista költőkkel s a legjobb utón volt, hogy beolvadjon a francia költészetbe. Magyar szive azonban hazavitte, ahol nyugati tapasztalatait beoltotta a Sárvölgy nyelvébe és tovább irt. Illyés Gyula a “Puszták Népe” megjelenésekor került a népi Írók élére. A könyv a falukutatók legjelentősebb darabjává lett és üzenete szinte belerobbant a magyar értelmiségi köztudatba. Babits halála után, a megszűnt “Nyugat” folytatásaként Illyés megindította és szerkesztette a “Magyar Csillag”-ot, a háború után pedig a “Válasz”-t. Az elmúlt másfél évtized alatt többnyire tihanyi házában él. A “Puszták Népe” megszerezhető a külföldi magyar könyvkereskedéseken keresztül. “A lángész titka: nem tűrni semmi hazugságot; megvalósítani mindent, amit tudunk: az újkor magas miveltségétől, a művészetektől, tudományoktól, könyvektől, emberektől igaz hitet, valódiságot s kitűzött célt követelni; és először, utólszor, folyvást és végnélkül: fel- használása által tisztelni az igazságot.” — Emerson. HUNYT SZEMMEL ILLYÉS GYULA VERSE Mihelyt a szemem nyitva van, lehunyom rögtön önmagam: nyomban nem leszek semmi sem, csak szem, csak világ-teli szem. De ha szememet lehunyom, én nyílok ki: birodalom, földrész leszek, oly végtelen, határaim sem érhetem. Zenit-Nadir: pólusig ér lábam és fejem közt a tér. Kedvemre utazgathatom biborszin folyamaimon, zuhogókon, erdők, mezők, szorosok, zord csúcsok közölt; hol se nappal, se éjszaka, se nyár heve, se tél hava. Biborszin táj fölött híven egyenletesen süt szivem. És idő sincs s a képzelet sejti az örök életet.
