Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)

1962-11-01 / 9. szám

6

REFORMÁTUSOK LAPJA

vándorlás, és jött Mohamed, Voltaire, Nietsche és végül Marx . . . látszólag mindenik ezerszer erősebb és a kis mosolygó jövevény . . . Jézus Krisztus ma mégis hatalmasabb és erősebb mint tegnap, erősebb lesz holnap mint ma . . . mert Jézus Krisztus, akár tetszik a világ bolondjainak akár nem . . . tegnap és ma és mindörökké ugyanaz marad! Mosolyogva az áldott, éltető, ártatlan és igaz mosoly az egyetlen biztató reménység, hogy ha levetjük az óembert és felvesszük az újat, életünk ma reménytelenül hánykolódik sziklák és charyb- dis között, honnan életünk igaz krisztusi értelemben vett mosollyá és derűvé válik és egykor eltétetik számunkra is az örökéletnek koronája. Adná Isten mindenható kegyelme, hogy a ma rettegések és félelmek korát élő ember orcájára is rásugározna a gyermek Jézus mosolya és vallhatná teljes szivéből: “Hol van halál a te fullánkod és koporsó a te hatalmad, az Isten legyen áldott, aki adott nekünk diadalmat az Ur Jézus által.”

Talán még sohasem volt olyan fontos az emberiség számára a történelem ismerete mint ma, a világot és emberi létet végső pusztulással fenyegető és veszélyeztető válságos időkben. Az emberiség életének tükörképe a história, amelyben minden nép és nemzedék megláthatja azt, amit megérdemelt. Sem egyéni sem közösségi életünkben nem történik semmi, még históriai igazságtalanság sem előzmény, indok és ok nélkül. Minden nemzedékre olyan sors vár, mint amilyent előd hagyott az utódra, amilyent a ma élő nemzedék hagy a holnapot kezdő generációra.

Kétségtelenül tény az, hogy lélegzetelállító, az élet majdnem minden vonalán sorsdöntő, élet-halál kérdést felvető, válságos időket, történelmet formáló időket élünk. A krisztusi szeretetet megtagadó emberi gyarlóság által nyitva hagyott és még nem oldott problémák, gyűlölködő és önző érzések, kapzsiság és uralomvágy az emberi élet annyi megoldásra váró, realisztikus de irrealisztikusan kezelt kérdése, minden percben újabb problémák megoldandó zuhatagát vetik fel. Vérzivatarok és könnyek emlőjén növekedett hamis próféták ma békéről, együttélésről, emberi szolidaritásról szónokolnak, de nem tudunk hinni nekik, amig le nem vetették a gyülölség, az erőszak a gyilkolás ördögének piszkos gúnyáját és nem követik az emberiség számára követhető egyetlen törvény által meghatározott utat: “Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”

★

Sokszor gondolok arra testvéreim, hogy milyen nehéz dolog is az önvizsgálat. Érzem sokszor, hogy az én ó-emberem is csodálatos leleménnyel mindig uj mentségeket talál hibáim védelmére. Csábit a sátánnal szövetkezve, hogy éppen azokat a hibákat hallgassam el, amelyeket Isten előtt a legjobban kellene szégyelnem s titkon odasugja, hátha akkor Isten sem emlékszik meg azokról. Távoltartani igyekszik lelkiismeretem itélőszéke előtt, csábit, hogy magamat másokhoz mérjem s abban találjak védelmet, hogy ők még rosszabbak. Nem engedi, hogy Isten törvényeinek tükrében nézzem magamat, hanem csak az emberi szokások megérthető és megbocsátható gyengeségek mérlegére akar állítani. Ilyenkor érzem leginkább, hogy Istenhez kell menekülnöm. Hitet kell tennem arról, hogy nem én Ítélem meg magamat, hanem a mindenható Isten az én birám egyedül, hitem reménységem, és megkönyörülőm.

Azt mondottam a fentebb elmondottakban, hogy olyan sors vár a minket követő nemzedékre, amilyent mi magunk hagyunk rá. Kétségtelen, hogy a mi, amerikai magyar re- formátusságunk a legtörténelmibb históriai idejét éli. A lenni vagy nem lenni kérdés már az ajtónk zárát feszegeti. Gondolkoznunk kell a felett, hogy e történelmi idők magyar reformátusai betöltj ük-e méltóan hivatásunkat, nem engedjük-e be sorainkba a meg-nem-értés pusztító szellemét, nem vagyunk-e kálvinista és magyar hitünkben erőtlenek, az egymást megértő és átölelő szeretetben gyengék, elgondolásainkban, cselekedeteinkben nem veszélyeztetjük-e ősi örökségünket, a Magyar Református Siont, annak egységét, biztosit juk-e kellőképpen fennmaradását az uj életadta körülmények között, a kétnyelvűség megpróbáló korszakában, az örök reformáció szellemében. Megállhatunk-e Isten és ember előtt, vallomást téve és ítéletet várva a felmentés reményében, a hűség jutalmaként, az örökélet reménységében. Gondolkozzunk e felett, kik a maga lelkének reitekében és kiki cselekedjék akként, hogy egykor szégyenkezés nélkül állhasson meg az örök Biró előtt, a számonkérés nagy idején. Egymást átölelő, megértő testvéri szeretetre van szüksége, igazi lelki egységre a mi amerikai magyar református életünknek, amelyben nem lehet választófal csupán abban a törekvésben különbség, hogy ki szolgálja hüebben, odaadóbban Isten országának építését, református anyaszentegyházunkat, kálvinista hitünket, az amerikai magyar református életet. Amerikai magyar református létünk fennmaradásának, amerikai magyar kálvinista egységünk ügye, a nagy per, most folyik a történelem itélőszéke előtt . . . vigyázzunk, hogy meg ne ítéltessünk és könnyűnek ne találtassunk.

Ilyen gondolatokkal eltelve köszöntőm a mai gyűlésünkön megjelent kedves testvéreimet és Isten mindenható áldásáért fohászkodom elkövetkezendő munkálkodásunkra.

(Folytatás a következő számban)