Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)

1962-01-01 / 1. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

21

KOPJAFÁK

Estenként ki szokott jönni a temetőbe Szándoki, a cigány s el szokott klanétázgatni a fia sir ja mellett, ki a télen halt meg.

Már harmadik napja dühöngött a hóvihar. Mig az ember a szomszédba ment, befagyott a szája. Este nyolc órára már elcsendesedett a falu s csak a farkasok álmodoztak az Olt jegén szaladgálva a meleg vérről. Színes, izes, kéjes ital lehet az ilyenkor!

Úgy fertájtizkor jött először Szándoki, a cigányunk, hogy istái egy “betegségmérőt”.

— A mia fene Gyuri?

— Amivel mérik a lázat

— Hát ki beteg?

A cigány megrázkódik:

— A legénkém, Mihájka.

— Az nem lehet, Gyuri. Pár nappal ezelőtt láttam csicsónkázni az utón.

— Nagy baja van — reszket a cigány.

— No, itt a lázmérő.

— Aztán, ha a jó Isten éltet, lemuzsikálom, amiért ideadták.

— Nem veszünk össze, Gyuri!

Találgatjuk, hogy mi baja lehet a fiúnak.

Elsajnálgatjuk a feleségemmel, aztán megfeledkezünk róla. Még egy órácskát elszórakozunk és éppen lefeküdni készülünk, mikor ismét visszadörömböl Gyuri. A konyha közepén megáll és felzokog.

— Nem használt!

Látjuk rajta, hogy a gyermek meghalt. Az asszonyomnak tele lesz a szeme könnyel. Magam is küzdők az elérzékenyedéssel.

— Vigasztalódjék, Gyuri! — biztatom. — Jól járt ebben a mai világban!

A cigány tovább tétovázik. Valami baja van még.

— A betegségmérő ... — nyögi ki végre.

— Talán eltörött?

— Nem a — rázza a fejét. — Csak mi nem merjük kivenni.

— Miért?

A cigány fekete arca eliszonyodik.

— A halál! A halál megfogta . . . Nem ereszti . . . Próbáltuk kivenni, de szorítja.

Mindjárt tudom, hogy az utolsó görcs, az utolsó lehellet rettenetes rándulása merevítette hozzá a hőmérőt a holttesthez.

— Tessék átjönni! — sürget a cigány. — Csak pár lépés.

Feleségem ijedten suttogja:

— Ne menjen!

— Miért ne mennék?

A cigány esdődik;

— Engedje el a tekintetes asszony. Nem kell félni. Az a szegény gyermek már nem csinál semmit . . . Oh, ha látná, milyen szépen fekszik!

Tényleg a halál békessége van már a kis házban. Elernyedt, fáradt minden benne. A szétbontott hajú, szép cigány asszony az ágy lábára borulva siratozza a kis halottját, ki olyan, mint egy kedves, élettelen csokoládé- figura.

“Bemeszelem a házamat sóstéjjel — kesereg az anya — s meggyászolom én fiamat nagy kedvvel . .

A kis testből kiálló hőmérő ezüst hegye ragyog csak a szomorú lámpafényben. Óvatos mozdulattal magamhoz veszem és a lámpához

CARDUCCI:

ALPESI DÉL

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ FORDÍTÁSA

A jéghegyen, a szürke és közömbös

sziklán, hol a fehér fény izzadva kél,

keményen ül, körötte égszin köntös, és hallgat és trónol a néma Dél.

Az áthevült fenyő — szellő se rebben — sasokról álmodik s fején köd ül.

És lenn a citeránál édesebben

kis ér cseveg a vén kövek körül.

tartom. Gyuri s az asszony feszülten várakoznak.

— Mit mutat, istálom? — rebegi a cigányasszony.

Ránézek s a szemem megrebben. Önkény- teien gondolatom támad. A lámpához intem mind a kettőt, rámutatok a hőmérőre.

— Látják ezt a piros vonalat itt?

Csak intenek.

— No — magyarázom — ezen a piros vonalon alul van a földi élet, azon felül a t.ilvilági élet.

— A Mennyország! — sóhajtja az asszony.

— Az! helyesli az ura.

— Jól tudják — feleltem. — Ez az ezüstszínű folyadék benne az emberi lélek. Ha a piros vonalon alul van, az azt jelenti, hogy a lélek még a földön jár; a vörös stráfon felül már égbe igyekszik.

A cigány félénken mutatóujját a halott feie nyújtja. Nem meri még kimondani a nevét.

: — Ő most vájjon hol van?