Reformátusok Lapja, 1962 (62. évfolyam, 1-10. szám)
1962-01-01 / 1. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 19 KÖVETSÉGBEN “Egy olyan világban élünk, mely félelemmel és lelkiismeretlenséggel teljes. Feladatunk egyenként és csoportosan, hogy azt a kis saroknyi helyet, amelyre lehetőségünk van befolyásoljuk úgy, hogy kevésbbé félelemkeltő és kevésbbé lelkiismeretlen legyen, mint amilyen volt mielőtt mi odakerültünk.'’ Huxley- nak ezek a szavai jutottak eszembe, amikor az alább közölt fénykép egy feketekeretes levélből az ölembe hullott. Ennyi volna az élet? Mi az élet? Filozófusok és theológusok erről folytatott vitáit, definícióit hossza évszázadok és évezredek őrzik papírtekercseken. Olvastunk belőle sokat. Naponként bővítjük ismeretünket. S mégis, újra és újra visszajutunk a logikusan felépített modern teóriák és gon- dclathalmazok ellenére is a régi kérdéshez: Mi az élet? Nézem a képet. “Kiss Sándor, élt huszonnyolc évet”, jelzi a felirat. Sándor nekem még élő valóságnak tetszik. Látni vélem, amint nagy léptekkel szeli Amerika forgalmas utcáit munkába menet YMCA és otthonából s hallom hangját, ahogy a pitts- burghi templomban valahol hátul egybeolvad a deres hajú, első generációs magyarok falakat rengető lelkes baritonjával az ősi énekben: Te benned bíztunk eleitől fogva. S most a kecskeméti temetőből hallik ide zsoltárének. Az édes anyaföld nyitott sirszája mellett fekszik Sándor, koporsóban. — Visszaérkezett, hazaérkezett. Az ezerkilencszázötvenhatos véres szélfuvás sok magyar előtt nyitotta meg a nyugati országhatár szöges sorompóit. Csoportosan, magánosán, százával, tízezrével hagyták el a hazát: akarva, vagy kényszerből, céllal, céltalanul, álmokkal előttük, tragédiákkal mögöttük, anyagi, vagy lelki okokból indíttatva. Vitte, hozta őket egy világraszóló ünnepélyes tragédia árama szinte feltartóztathatatlanul. Köztük volt Kiss Sándor is. Azok közé a menekültek közé tartozott, akik azért fogták meg a vándorbotot, hogy kint tovább tanuljanak s uj országok, nyitott könyvtárak felkínált lehetőségei között valahol, valamikor megtetőzzék a már meglévő egyetemi diplomájukat újabb eredményekkel. A nyitott határ a továbbtanulási, világot- látási vágyakat elérhető lehetőséggé varázsolta Sándor számára is és elindult, hogy megpróbálja az Apácai Csere Jánosok és Széchényik útját. Ahogy a hideg őszi szélben a mesgyék sarát taposta: terveket, álmokat szőtt. S a Budapesten elindult fiúból, mire Ausztriába ért, férfi lett. Először Londonba került, keményen, becsülettel dolgozott, mint tehetséges rajzoló. Éjszakákon át pedig gyűjtötte, gyűrte magába az idegen nyelvet, mert előre nézett. Megtakarított kis tőkéjével a hóna alatt, 1958-ban került Amerikába Mi az élet? Ha biológiai választ keresünk reá, esetleg találhatunk kielégítőt. Elménk számára. De a kérdés annyira személyes és nagy horderejű minden ember számára, hogy automatikusan túl kíván lépni a tudomány paragrafusain és “más” választ keres. Érzi, hogy a születés és a halál közötti időszak nem csupán egy evolúciós folyamat különböző típusok variációiban. S rájön, hogy az életnek célja van, előre elrendelt pályája s előre elrendelt vége. Mint üzenet szól töprengéseinkbe Shakespeare klasszikus mondata a 16-ik századból: “Életünk rövid, de, hogy ive áthaladjon az örökkévalóságba — erényeink munkája.” A jóság, nemesség nem születik velünk. Szenvedésből, őszinte önanalizisből alakul ki lassanként, mint az igaz gyöngy. Az erény egy állandó harcbanállás saját magunkkal, szokásainkkal szemben, küzdelem a tétlen képzeletformálásainknak építő tettekre való felcseréléséért. Nézem a kecskeméti képet és próbálom átültetni Kiss Sándor életét, egyéniségét ezek mögé a gondolatok mögé. Sándor se lehetett mentes a belső harcoktól. De ő szerencsés természetének is sokban köszönhette erényeit. Vagy megfordítva volna? Mindenképpen: viselkedése, társalgásmódja komoly lelki életről festett tükörképet. Viszont: mondanivalóinak tartalmi mélysége, hitével kapcsolatos megnyilatkozásai szinte természetes velejáróként látszottak maguk után vonni kellemes viselkedési modorát. Kiss Sándor “egyike volt azoknak a keveseknek, aki becsületes, dolgos volt, tisztelettudó és amellett aranyos, kedélyes. Öröm volt vele lenni és jó érzés, hogy segítségére lehettünk. Csak jó nevet szerzett a magyarságnak Bécsben, Londonban, Pittsburghban, New Yorkban, bárhol ahcl megfordult”, Írtam édesanyjának szeptember 2-án, nem tudva, hogy ezeknek a soroknak a felolvasásával fogja majd Papp Géza esperes utolsó útjára indítani a fiatal halottat. Kiss Sándor mosolygós magyar arca, intelligens, tudományra szomjas homloka, természetes udvariassága tiszteletet, szeretetet keltett személye iránt angolok, amerikaiak, magyarok között. Őszinte volt. Szavaiban, cselekedeteiben. Biztos vagyok benne: gondolkozásában is. Olyan ember volt, akinek hat napon át az emberek közötti forgolódása és a munkahelyén való helytállása a hetedik nap megbecsüléséről is tanúskodott. A keresztyénség nem teória volt számára, hanem élet. Valami frissen fiatalos és mégis gyökeresnek tetsző bizalommal kapaszkodott az életbe. Nem ismert pesz- szimista aggodalmakat. Terveit: hittel szőtte. Kutatta, ismerni, szeretni kívánta környezetét. Magát az egész emberiséget is, mintha valami nagy teleszkópon keresztül nézte volna készakarva s nem mikroszkópon,
