Reformátusok Lapja, 1961 (61. évfolyam, 1-11. szám)
1961-03-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 A történelmi kálvinizmus nyomdokain: református gyülekezeti építés szolgálatában A REFORMÁTUS EMBER ILLEDELMES, TISZTELETTUDÓ MAGATARTÁSA A kapernaumi százados története (Máté 8:5-13; Lukács 7:1-16) hit-gerjesztő, bizalmat élesztő. Erről a katonáról mondta a Názáreti Jézus hogy Izraelban nem talált ilyen hitet. A századosról alig tudunk valamit. Barátai voltak, mert ő is barát volt. A zsidók tiszta vallását megszerette és zsinagógát épített nekik. Szerette szolgáját, mint saját gyermekét, ha volt neki családja. Személyesen találkozott Jézussal (Máté), vagy a zsidók véneit és barátait küldte Jézushoz (Lukács) ? Mi azt szeretnénk hinni, hogy találkozót Vele . . . Dr. Harangi az egyik Írásában felveti a gondolatot, hogy milyen jó lenne hanglemezen hallgatni Jézus gyógyító hitet-gerjesztő beszédét . . . Regényes lelkek szeretnének a ga- lileai tó partján találkozni Vele . . . Nekünk azonban az írás jutott. A Szentirás a legfontosabb kegyelmi eszköz. A hit szemével mit olvasunk ki ebből a történetből? 1) A százados éveken keresztül készült és várt, tanult; 2) már oda jutott, hogy nem magáért, hanem szolgájáért kért; 3) józan valóság érzete volt: nem rohant Rómába, vagy Jeruzsálembe, ahhoz fordult segítségért, aki közel volt; 4) a saját hitének becsületén állt; 5) nem volt tolakodó, tudta mit jelent engedelmeskedni és száz katonának parancsolt és Jézusról azt hallotta, hogy tudta, hogy mit cselekszik ... A római katona udvarias, tartózkodó hitének szavára Jézus igent mondott. AZ APOSTOLI KERÜGMA — REFORMÁTUS HITTEL Jézus Krisztus egyszer s mindenkorra elvégezte azt a munkát, ami szabadulásunkra, az uj életünkre szükséges. Amiről az egész Szentirás töredezetten, sokszor fedetten szól, az örömhírt Jézus Krisztus élete, tanítása, halála, feltámadása, mennybemenetele hirdeti: van szabadulás ember számára, van uj élet, mert Isten türelmes, kegyelmes, megváltó, szabaditó Isten! Jézus Krisztus váltság-munkája elvégzése után Isten a Szent Lélek által alapította meg az Anyaszentegyházat. Református keresztyén hitünk szerint a Lélek munkáját a kegyelmi eszközökön keresztül végzi . . . Ezek pedig az: írott Ige, a Szentirás, a sákramen- tumok: a keresztség és az Úrvacsora, imádságok, énekek, zsoltárok . . . S mindazok az atyafiságos szeretetet építő alkalmak kegyelmi eszközök, melyek az Egyház életében lelkünk üdvösségére, egyéni és közösségi életünk javára szolgálnak. Református hitünk józan tanítása tehát az, hogy keressük mi csak türelmesen és alázatosan a kegyelmi eszközök gyakorlásában a mi lelkünk javát: üdvösségünket, szivünk békességét. Némethy László: SZEKERES MISKA . . . (Áthozat a 7-ik oldalról) julius 22-én villámcsapás következtében porig égett le a “fiuk falva” és ennek vezetője, Szekeres Mihály, KIÉ titkár 31 éves korában életét vesztette. Mélyen megrendülve és megalázkodva siratjuk a debreceni KIÉ egyik legkedvesebb tagjának és munkásának tragikus halálát. Egyelőre pótolhatatlan a vesztségünk, mert nem csak szakértője volt ő a “fiuk falvá”- nak, hanem szive, lelke, mindene. Életét tette rá, hogy kivirágozzon ez az intézmény s életét áldozta, mikor a lángbaborult épületbe visszament, hogy nagyon szeretett és őt atyjukként szerető fiait kimentse. Másokért élt, másokért halt meg. Keresztyén ifjú volt. Mélységes bánatunknál és veszteségünknél csak hitünk nagyobb Isten iránt, Akinek utjai nem a mi útjaink. Hisszük, hogy Isten halálig hűséges gyermekének jutalmat ad, a nagyon megpróbált KIÉ-nek és a “fiuk falvá”-nak hü, munkás utódot ad és ezt a hősi élet-halál példát gyümölcsözteti ifjúságunk között az Ő országa javára. Szekeres Mihályt, a debreceni KIÉ a maga halottjának tekinti, emlékét kegyelettel megőrzi. Porrészeit folyó hó 25-én, kedden délután fél hét órakor a Debreceni Köztemető diszravatalozó termében tartandó gyász-szertartás után helyezzük nyugalomba. Debrecen, 1944 julius 24.” Azóta szerény fej fáj át elkorhasztotta az idő. Nem régiben kaptam barátaimtól levelet, akik az ő barátai is voltak. írják, hogy Miskának méltó síremléket emeltek. Még a sirkő- készitő is szép összeget engedett el, csakhogy álljon ez a mü és hirdesse egy magyar ifjúnak hitét, hősi helytállását, szeretetét fajtája iránt. A márványra írták: “Emelték emlékül volt barátai.” Nekem pedig az jutott osztályrészül, hogy ha helyet kapok számára, akkor Írjam meg az idegenben szétszórt magyarok számára egyik kedves barátomnak életét. Úgy érzem, nincs az idegenben nékünk nagyobb szükségünk annál, “hogy mindnyájan egyek legyünk” akkor, amikor magyart kell ápolni, gyámoli- tani az életnek rögös és idegen utjain.
