Reformátusok Lapja, 1961 (61. évfolyam, 1-11. szám)
1961-12-01 / 11. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 29 AZ OROSZLÁNFEJES BOT ■ • fújja a szél, fújja, Hazafelé fújja, Szegény rongyos magyar bakák Mennek szabadságra . . ★ ★ ★ Ez a világháborús bakanóta duruzsolt a fülemben 1937 nyarán. Akkor készültem én is hazafelé a külföldi diákvándorlásból. Perth arnboyi derék családok nap-nap után hivtak meg bucsuebédre, vacsorára. Az utolsó meghívást Trencsényi bácsitól kaptam, augusztus 17-én. Másnap indult a hajó. Hogy mit akarok elmondani, a következő sorok árulják el. ★ ★ ★ Trencsényi bácsi akkor 82 éves volt. Valamikor a Pennsylvania vasúttársaságnál dolgozott s egy baleset alkalmával féllábát elvesztette Amikor befejeztük az ebédet, az öreg ember lefelé néző szemeivel kereste a szavakat és emlékeket. O is sárospataki. Ott volt rendőr az 1880-as években. “Sok pernahajdert meg- abrikoltam, amikor fát akartak lopni”, szálltak fel emlékei a régi diákvilágról. Bizonyításképpen elővette hatalmas vadkörtefabotját, melynek tetején szép faragott oroszlánfej díszelgett. “Ez volt az én fegyverem s a diákok ugyancsak tiszteltek”, tette hozzá büszkén. Nézegettem a régi emléket s valahogy a vak- szemü oroszlán képe belevésődött emlékembe is. “Van nekem otthon egy fiam” — folytatta — “pulya gyerek volt még amikor otthonhagytam. Küldtem neki innen tandijravalót s mikor Patakon kitanult, levettem róla kezemet. Álljon meg a saját lábán. Vagy jó 30 éve. Azóta se hallottam róla. Valaki egyszer azt mondta, hogy valahol a Tisza mellett tanitó. Ha találkoznék vele tiszteletes ur, hát mondja meg néki, hogy élek és . . . tiszteltetem.” X ★ ★ Hazavitt a hajó és halványulni kezdtek az amerikai emlékek. Karácsonyra Tizanánára kerültem legátusnak, mint segédlelkész-bölcsész. Tiszáninnen eme legtávolabbi gyülekezetébe magamfajta vasutas fiák mentek legációba. Készpénzt adott az ekklézsia, nem kellett pátenst hordani. Nem is érkeztem meg, csak az ünnepi ebédre Kérészy István nagytiszte- letü urékhoz. Délután már én prédikáltam. Szép érceshangu kántor vezette az éneket or- gonakisérettel. Templom után — kálvinista szokás szerint — a presbitérium tagjai megvártak a templom kijáratánál. Kezet fogtunk egymással s beszélgetni kezdtünk az időről, karácsonyról. Közben az orgona utójátéka is elhalkult, lejött kántorunk. Szép szál ember volt, 50 év körül, barna szemmel, deresedő hajjal “Had mutassam be a legátusunkat igazgató urnák”, fogott karon Kérészy István bátyám s mikor kezet nyújtottunk, megszólalt: “Trencsényi vagyok.” Hirtelen megmerevedett arcom . . . Trencsényi . . . Perth Amboy . . . Tiszamente . . tanitó . . . villantak át agyamon s anélkül, hogy bemutatkoztam volna, megismételtem nevét: “Trencsényi? Hát akkor tisztelteti az édesapja Amerikából!” — vágtam elébe mindennek Az erős ember reám- nézett kutatva, gyanakvóan s mikor elmondom, hogy Perth Amboyban édesapja vendége voltam alig pár hónapja, kiáltani kezdett: “Nem, az nem lehet, az nem az én édesapám! Vagy harminc éve értesítettek, hogy vasúti szerencsétlenség érte s annak áldozata lett”, hozta Lelkész-szentelés Kanadában A Kanadai Egyesült Egyház (United Church of Canada) Hamilton-i egyházkerület 1961 junius 8-án szentelte lelkésszé Petróczy Tibort, aki Debrecenben végezte a tanítóképzőt és 1950-ben vándorolt ki Kanadába. Niagara Falls mellett, Wellandon volt esztendőkön át gyári-munkás. Majd Winnipegen, Torontóban és Montrealban végezte theológiai tanulámnyait. Rövid ideig beszolgálta a winnipegi gyülekezetei, később a torontói “evangélikus református” gyülekezetnél és a montreali református egyháznál végzett három esztendőn át kisegítő egyházi munkát. Felszentelése után a montreali gyülekezetnél Dr. Fehér Mihály mellett lett segédlelkész. A felszentelési ünnepséget a C. B. C. Transcanada TV network közvetítette. Isten áldását kérjük az uj lelkész működésére. Balról jobbra: Dr. Fehér Mihály montreali lelkész, Petróczy Tibor felszentelt lelkész, Farkas Károly wellandi lelkész, Dr. Szabó Károly théológus és Dr. Pokoly László torontói lelkész.
