Reformátusok Lapja, 1961 (61. évfolyam, 1-11. szám)
1961-12-01 / 11. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 Elek Áron: ÖTVEN ESZTENDŐ UTÁN . . . Amikor szemünk az elmúlott idő emlékei felett révedez, feltámad a múlt és mintha tegnap lett volna, úgy elevenednek meg az arcok szép szálú fiatalok, mosolygós leányok arcán mint nyári piros-pipacs, úgy ragyog az élet öröme. Hangos, zajos, dalos muzsikás éjszakákon át ropják a táncot, a csárdást nem cikornyás - cigányosan, nem illegetőn - rezgősen, hanem kemény, vad ütemmel, mintha valami szilaj pogány ős támadt volna életre bennük. Bizony, messze szálltak a régi idők s mi “megemésztjük esztendeinket, miként a beszédet”. Messze maradt legtöbb lázas ifjúi álom . . . egy esztendőből egy élet lett, fekete hajókból lassan hófehér lett. Urunk gondviselő szeretete meghiúsította az apró emberi szándékokat és sorsot faragott belőlük. Álom maradt a kis falusi ház ... a néhány hold földecske ... az a gangos járású, csillagos hokkáju kesely lábú gidrán paripa, ami a legszebb lett volna hat falu határában! . . . Bizony paripákká váltak ezek a reménységek s messze vágtattak. “A titkok az űréi, kijelentett dolgok a miénk s a mi fiainké”, szól az írás. “Legyen meg a Te akaratod”, felel reá ujtestamentum papja. így érte Amerikában népünket a nagy háború után a lelket-testet gyötrő depresszió, amikor újra tanulták, hogy “nagy ur az Ínség, de nagyobb a NINCS!” Ekkor jött vádlóként, feketén a lelkiismeret, átmutatott a tengeren s a honvágy nyila uj rátörte a lassan heggedő sebét a szívnek . . . “Bár maradtam volna benne végig; de az embert vágyai vezérlik.” Hívta, húzta, vonta magához kis faluja tornya, a hangok, színek, izek s újra “tóvá lett a délibáb” . . . Mily súlyos kővé vált az örökség, s bár nem tudta volna, hogy “ki népe ő és hol vagyon hazája”, de tudta mindennél jobban, hogy egy szabad, nagy nép messzehullott gyermeke ő, dacos, régi, büszke pogányok kései gyermeke ő, Rákóczy, Bocskai kurucai voltak szép-öregapáik! Ez a nép nem született sem szolgának, sem labancnak, sem hitszegőnek, sem árulónak, sem gyávának, sem becstelennek! Ez a fajta tud dacolni Istennel-emberrel, hadba szállni az éggel s a földdel, de nem tud lelketlen, szívtelen, irgalmatlan vagy kegyetlen lenni soha! Várta, várta, mikor kezd újra füstölni a gyárkémény és a gyárkémény újra füstölt egyszer. Ekkor megértette, hogy a rossznak egy jó tulajdonsága van: nem tart örökké. Üres tarisznyával, de nem üres szívvel jött uj hazájába. Régi zsoltárok zengtek ajkán § ahová egy marék jutott belőle ott nem hunyt ki a lélek tüze. Hajlékot épített Urának, Istenének, mielőtt hajléka lett volna magának. Nem jött Washington országába egyetlen nép fia sem, aki számarányához, anyagi erejéhez mérten kevesebb idő alatt több templomot épített az egyedül igaz Istennek, mint itteni apáink! Ez a lelkűiét, ez az imádságos érzület meresztette kővé a “fejérporti” magyarok imádságát is. Összesen 16 család és 20 magányos fogott hozzá, de mégis megépült, mégis házat szentelt az Urnák. Nem hiányzott fekete palástos papja sem, aki utána jött és maga köré szedte őket, “mint kotlós az ő csibéit”. Jóban, rosszban vele volt; a bátortalant erősítette, a szomorút vigasztalta, a gyengét ajnározta; hol apja, hol testvér je, szószólója lett hol egyiknek, hol a másiknak. Áldott legyen az emléke minden igaz és hü pásztornak, aki itt hirdette Istennek szent akaratát a fairporti nép között s legyen őnékiek részük az idvességük hervadhatatlan koronája. Ezzel a hittel tekintünk a múltba és ez a hit lesz vezérlőcsillagunk a jövőre. Áldott legyen itt minden imádság, minden lélek, minden szent akarat és szálljon Nevére minden dicséret és dicsőség nemzedékről nemzedékre! Ö N I T É L E T IRTA: BÓDÁS JÁNOS Fényes nagyierem. Benn ezernyi nép. Szivem dobog. Elbújok, meg ne hallják. Nehéz csend . . . Most a versemet szavalják. Úgy zeng a hang, mini angyallrombila, úgy zug a hang, mini szörnyű végilélei: ". . . Nézzélek meg a lelkelek mivé leli!" ". . . Van-e még álom, liszla, mini a szűz, van-e szó, melybe ne vegyülne méreg? van-e vágy, mely a hónál is fehérebb?" ". . . S ha Krisztus arca megjelenne most fájdalmas váddal, fönn az árva égen, van-e arc, melyen ne pirulna szégyen? Én irlam ezl . . . és jaj! engem laláll; magamba nézek — és fejem lehajtom: meg ne lássák, hogy elpirult az arcom.
