Reformátusok Lapja, 1961 (61. évfolyam, 1-11. szám)
1961-11-01 / 10. szám
4 REFORMÁTUSOK LAPJA CSUTOROS ISTVÁN: Á NAGYVÁROSI GYÜLEKEZET MISSZIÓI FELADATA Ha általában beszélhetünk az anyaszent- egyház hajójáról, akkor ez a jelképes elnevezés különösen illik a nagyvárosi gyülekezetre. Mint magános hajó árboca a végtelennek látszó tengeren, úgy ötlik szemünkbe a nagyváros házrengetegében és emberáradatában a református templomtorony. És amilyen nehéz a hajó útja a tenger közömbösen hánykolódó hullámain, ellentétes áramlatain, irányból elterelni akaró viharában a szeszélyes szeleknek, rejtett zátonyok, sziklaszirtek és jéghegyek alattomosan leselkedő veszedelmei között — ugyanolyan nehéz az egyháznak irányt tartva és mutatva célja felé mindegyre előbbre és előbbre haladni a nagyvárosi élet tomboló hullámverésében, romboló kisértései és ezernyi ellenségesen leselkedő akadályai között. Amennyire ki van téve a hajó utasa a tengeri utazás betegségének. különféle veszedelmének — ugyanúgy vannak kitéve e szellemi hajón utazó lelkek, a nagyvárosi gyülekezet tagjai Babilon kórságainak, sőt a hajó vezetői sem mentesek a kisértő veszélyektől. A nagyvárosi gyülekezet első s talán legnagyobb veszélye, hogy tagjaiban virágzás helyett hervadozik a közösségi szellem s meglazul közöttük az összetartozásnak egybekapcsoló érzete. Ha e mai világban valaki el akar bújni, különülni az emberektől, ne a puszta magányába, erdők-hegyek mélyére húzódjon, hanem menjen lakni egy nagyvárosi bérházba, ahol kedve szerint elzárkózva, nyugodtan magára maradhat. Magányát nem fogja megzavarni embertársi, felebaráti közeledés, mert a nagyvárosban mindenki mindenkinek idegen — még azok is, akik egy fedél alatt laknak, egy hivatalba járnak vagy ugyanegy gyárban dolgoznak. Ez a speciálisan nagyvárosi idegenség nyilvánul meg például esküvőkön, temetéseken is, melyeken nem családiasán együttétrző, lélekben- testvéri gyülekezet vesz érzelmileg is részt, de csupán kiváncsiság hajtotta alkalmi sokadalom verődik össze — melyet lehetetlen összefogni az ifjupárért mondott imádságnak vagy a gyülekezeti éneknek közösségébe, mert őket csak az ünneplő ruhák megkritizálása érdekli, köti le — vagy temetésen: részvétlenül bámészkodnak a sirgödör szélén siró-zokogó gyászolókra. A másik veszély: A lazuló együttérzés, helyét mindinkább elhóditó, dermesztő hidegségnek, nagy idegenségnek esik áldozatul a faluról, farmról, a bányaterületekről városba került ember is, aki kiszakad a régi talajból, társadalmi közösségből, de — nem tudván felmelegedni a nagyváros ridegségében — nem bir beleolvadni annak sem társadalmi, sem egyházi közösségébe. Lassanként megdermed benne a melegség után vágyó lélek és az elhagyott otthonban még mosolygott arcára ráfagy a testvértelenség komorsága. A nagyváros pedig vele nem egy uj családtaggal lett gazdagabb, hanem egy uj idegennel szegényebb. Fájdalmas, de megérthető tapasztalat, hogy e gyökértelenekben feltámad az elhagyottság, mellőzöttség és kisebbrendűség elkeseritő érzete. Ez az érzés okozója aztán és egyben magyarázata oly sok egyéni életben vallott kudarcnak, vereségnek s nem egyszer tragikus elbukásnak. Ebből ered a közösségtől való elzárkózásuk, mondhatni elvadulásuk is, mert elveszítve önbizalmukat maguk értékelik le s ítélik elveszettnek önmagukat. Vagy a másik “KI A JÓ TANÍTÓ, a Jó LELKIPÁSZTOR? — Akinek még a lépése is tanít, élete, öltözete, beszéde mind tudományt hirdet a népnek. Régen a főpapnak palástalján csengettyűk voltának és úgy ment bé a szentek szentébe. Ma is minden magaviselése s cselekedete úgy zengjen a nép előtt, hogy a szentek szentébe való bémenetelre serkentse.” — Bed Péter, 1760. végletbe esve, fellázadnak sorsuk mostohasága ellen s feltámadt feltűnési, szereplési vágyuknak uj utakat keresve, törve — szektákban vélnek maguknak érvényesülési lehetőséget találni. A nagyvárosi egyházközségek életében jelentkező eme gyülekezeti és egyéni veszélyek ellen fel kell vennünk a harcot. Ez a küzdelem kettős célú s ennek megfelelően kétirányú missziói feladatot ró ránk. Egyrészt: együttartani a gyülekezetei állandóan ébrend- tartva a lelkekben az összetartozás érzését és ily módon megerősíteni a lazuló kötelékeket. Másrészt: megmenteni az elkallódástó! az idegenből érkezett újakat vagy elidegenedetteket és pedig megmenteni nem csak magunknak, de ön-önmaguknak is, nehogy elhagyottnak érezve magukat, elkeseredésükben elbukjanak. Alapjában azonos a kettős feladat lényege, hiszen mindkét esetben az egyesek megtartásáról, megmentéséről van szó — csupán a kivitelezés (Folytatás a 16-ik oldalon)
