Reformátusok Lapja, 1961 (61. évfolyam, 1-11. szám)
1961-08-01 / 8. szám
24 REFORMÁTUSOK LAPJA DEBRECEN! (Folytatás a 14-ik oldalról) újra magamhoz ölelni az én egyszerű, de nemes érzésű fajtámat, a magyar parasztot, kiktől magam is származom. Megvettem én Balogh István “Debrecen” c. könyvét, melyben magyar műemlékekként szépen felsorolja, amiket Debrecenben nyilvántartanak. Egyet azonban feltétlenül kihangsúlyozok bizonyságtevésül, hogy az ócska piacon nem csak rongyos ruhákat és cipőket vettem, hogy nyomorúságos testemet ugy-ahogy betakarjam, hanem magam ott vásároltam életem első BIBLIÁJÁT! És ez a Szentirás lett életem Alfája és Omegája, csavargó létem és utján nem “hamuba sült pogácsa” és nem is “terülj asztalkám” a szerencsés kialakulásban, hanem megtartó és gyarló mivoltom mindennapi kut- forrása, erőmeri tője a sivatagos vándorlásban, mikor Isten utáni szomjúság hiv! Azt nem tudom megmondani senkinek, hogy Debrecen büszke-e szülöttjére? De azt merem állitani, hogy ez az ősi kálvinista város ma is árasztja felém titiokzatos erőit, hiv és szólít s mondja: tied vagyok és nem szakadtam el tőled, te nyomorult nemzetközi vándor! A Nagyerdő lombjai alatt nyugvó szülém, testvéreim pora nincs messze tőlem és nem rabolta el a sok határ, sem a hatalmas óceán őket. Kutató szemeim megnyugosznak szoborként álló hortobágyi csikóson. Még mindig látom lelki szemeimmel azt a délibábot, mikor először kerékpároztam át Hortobágyon és elém tárult. Csendes perceimben Istentől származott fény úgy veri vissza bennem eme látomásokat, mint ahogyan most is teszi, mikor megéneklem Debrecent. Szivem húrjai úgy zengik lelkemnek énekét, mint akinek olthatatlan szomjúsága volt, van és lesz a drága fekete föld iránt, amiből vétettem, Debrecenem, drága szent Hazám! Sokat nyomorogtam én benne és még ezeket az emlékeket is bearanyozza a roppant szeretet és hivás, mely időközönként lávaként jön fel, hogy minden mást elégessen és elhamvasszon, ami bennem idegen és rámrakódott vándorlásaim közepette. Ez az én Debrecenem s ezért vagyok oly büszke rá. Az a NAGYTEMPLOM, melyben annyiszor énekeltük “Te Benned bíztunk eleitől fogvá”-t és aminek hatalmas Rákóczi harangját nem egyszer megszólaltattam, most is zengi bennem a magyar föld szeretetét, amit Isten égetett bánatos telkembe. Nincs az idegenben nekem olyan utam és utcám, mely nem odavezetne, ahol Debrecen van! Nem volt nekem soha úgy mehetnékem, hogy elhagyjam Debrecent és mégis arra Ítélt az Isten had sóvárogjam utána, életem végéig. És amikor a szél-rózsa irányába szétszóródott magyar véreimmel találkozom, kiket tetszett az Ur Istennek a nagy vészek után is megtartrani, akkor az egymásra ismerésben ezekkel a szavakkal sírva borulunk kopott szivünkkel: DEBRECEN, DEBRECEN! És ha Isten hazahív és mondja: jöjj te tékozló fiú, akkor Ő is ezekkel a szavakkal fogad: DEBRECEN, DEBRECEN! És ha fejfámra írnának is valamit, akkor arra is csak azt kérem: DEBRECEN, DEBRECEN! De ha poraimat szél vinné szét e szomorú földre, akkor azok se mondjanak mást, mint: DEBRECEN, DEBRECEN! Némethy László ISTEN GYERTYÁJA Engem nem tudtak eloltani: Elek és itt vagyok, itten! Pedig nagy világszelek elé emelted hős, vak, kicsi gyertyád - mit akarsz velem, Isten? Inog a láng már és tövig ég bölcs, szent, konok kezeidben. S uj szelek jönnek, fattyu-vihar, vakarcs-poklok szégyen-fuvalma — mit akarsz velem, Isten? Szégyen-szél, fattyu-lehellct is zord annak, aki mezitlen: gyötörni tud, eloltani nem, mig viaszom csöppig kisírom — mit akarsz velem, Isten? Mért tart magasra nagy tenyered? és milyen éj vize zug lenn, hol sisteregve kiszenvedek, ha majd kegyetlen beledobsz, hogy körmödre ne égjek, Isten? BABITS MIHÁLY
