Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-03-01 / 5. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 OJojzxLcu^ a Mindnyájan ismerjük, milyen érzés az, a- mikor az embert egy időben két kötelesség szélit ja. Mikor a házunk táját hoztam rendbe, egy íróasztalomról lemaradt mondat lábatlan- kodott állandóan mellettem — amikor Írásaimon dolgoztam, eszembe jutott újra és újra a még most is reám váró sok teendő a ház mögött. Hiába, ide segitség kell! De ki és honnan? Örök igazság, hogy akkor van legközelebb a segitség, amikor a szükség a legnagyobb, így jártam én is. Kezetmosva a kinti munka után, szobámba nyitok, hogy dolgozzak. Hát uramfia! munkatársam már az Íróasztalt mellett ül. Kezében olló, szemében meredt figyelem. Parányi keze lázasan szabdalja a már kész, gépelt iveimet. Megtorpanok. Szélhüdés kerülget. A kis Vilmi négyesztendős szemei azonban felragyognak a boldog kitörésben: — Édesapukám! Kiszabtam a papírjaidat! Mászik le a székről, nyalábrafogja két éjszakán át gépelt iveim apróranyilt maradékát és az alkotók izgatott büszkeségével mutatja: — Nézd csak: ez itt anyu ... — eldobja félre — ez meg te vagy apukám ... — kacagva hullat engem is hitvestársam mellé — ez meg a Fickó kutya, látod a fülit? Szinte gépiesen guggolok le, hogy összeszedjem a tönkrement Írásokat. Amint lehajolok, nyakamba ugrik, törékeny karjával szorosan ölel és csókba fullad halk kérdése: — Ugy-e szépek? Megölelem én is. Könnyen hunyja be az ember a szemét, amikor nedves. Már csak egyetlenegyet érzek, azt, hogy — nagyon szeretem. k ★ k Amikor kis Vilmi “kiszabott képeit” ra- gasztattam össze, az jutott eszembe, hogy körülbelül igy vagyunk mi is — Isten segítőtársai. Legtöbbször elrontjuk amit miattunk és nekünk alkotott. Nem tudjuk jóindulatú balfogásaink súlyát lemérni és majdnem mindig boldogan szédülünk “alkotásaink” magaslatán. Ő pedig — mert nagyon szeret — erre a hűséges és szerető igyekezetünkre tekint. Aztán lehajol hozzánk. És munkánk értékelésénél egyetlen érzése dönt: szeretete. Sz. I. A lélek böjtje A farsangi mulatságok lezajlottak, elcsendesedtek. A modern élet társas berendezése már nem hajlandó elismerni és méltányolni azt a határvonalat, melyet a középkori egyház “hamvazó szerda” névvel húzott meg. Rákosi Jenő, jeles írónk jellemezte ezt az állapotot igen érdekesen: “A mai pogány- világban a határvonalak és jellemző vonások húshagyó kedd és hamvazó szerda közt nagyon elmosódnak. A különbség az, hogy tegnap sírva vigadtunk, ma vigadva sírunk. Tegnap fehér ruhában jártunk sötét pöttyökkel, ma sötét a ruhánk fehér pöttyökkel ... A farsangon az volt a jelszavunk: "sosem halunk meg!" A böjtben ezt arra fordítjuk: "feltámadunk!" A református keresztyénség nem ismer előirt böjtöt. Annyira ellentmondást és félremagyarázást nem tűrő Jézus tanítása, hogy szembe- helyezkedés nélkül nem lehet ellene cselekedni. A mindennapi élet számára pedig kinos, sőt sokszor komikus helyzeteket teremi annak vallási alapon megállapítása, hogy mely napokon lehet bizonyos ételeket fogyasztani. A gyomor állapota nem lehet az az óramutató, amely lelkiéletem vallásos nivóját jelzi. A Megváltó, amikor Ítéletével széttörte kora vallásosságának egy- egy málladozó edényét, ugyanakkor a hit aranytálcáján az igazi élet tiszta vizét nyújtotta a megrendült, vagy megbotránkozott lelkek felé. Súlyos szavaitól századok hamis előítélete, mint pihe száll szanaszét, de ugyanakkor lever egy vascölöpöt, amelyhez, mint útjelzőhöz, igazodnunk kell: ". . . ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert!" Tisztában kell lennünk azzal, hogy a testi böjtnél sokkal súlyosabb feladat, amikor lelkünk fertőtlenítését gyakoroljuk, azaz az olyan dolgoktól való tartózkodást, melyekkel szívesen és könnyen lakik jól a mi gonosz és gyarló lelkünk. Ez a magasabbrendü kötelesség: a lelki böjt, nincs naphoz kötve. Nem is lehet. Minden napnak minden órájában gyakorolnunk kell, keresztyén türelemmel és kitartással, mert nagyon sokszor egy egész élet is kevésnek bizonyul tökéletes megvalósítására. (—) “A vidámság éppen olyan természetes színe az egészséges embernek, mint ahogy az ajka piros. Ha állandó gond ül az arcon, annak vagy egy elhibázott élet, vagy rossz táplálkozás, vagy az életnek helytelen felfogása, vagy hitetlenség az oka.” Ruskin ★ ★ ★ “A krimi háborúban egy ágyúgolyó hullott a várudvarba és éppen a várkertet tette tönkre. De abból a mély nyílásból, amit a robbanás ásott, egy friss patak tört elő, mely a mai napig folyik. Milyen szép volna, ha a mi reánk hulló csapások is áldás forrásaivá válnának, hogy életünket hasznos életté formáljuk át.”
