Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-02-15 / 4. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 (^ojzxLou^ Senceßi* Köszönet utitársaimnak Ti drága utitársak: tájak, fák, virágok, életem folyamán de bőkezűek voltatok hozzám. Szépségetek varázsával meggazdagitottá- tok a lelkemet, dalra nyílt ajkai mindig közietek. Ti is, ti messzi tájak: hegyek, völgyek, kanyargó folyók, ösvények, táncoló pillangók, ti se voltatok irigyek hozzám, minden pompátok elém tártátok és vehettem annyit belőle, amennyi elfért a szivemben. És amikor a nap végső búcsút int és az ég édes arcát eltakarja előlem a sötétség, felém ragyognak a csillagok, hogy rájuk feledkezve feledjem a földi gondokat, áhitatban újjászülessek. Utitársaim, ti kedves fák, tájak, virágok, csillagok, de sokat kaptam tőletek. Pazarul szórtátok szivembe az áhítatot és az örömöt. Nem szeretnék életet cserélni azokkal, akik soha meg nem csodálnak egy szál virágot, túláradó szivvel nem akarják magukhoz ölelni és a csillagok tiszta fényében fürödve nem nyílik ajkuk hálára: élni szép, élni jó! T. E. A beszéd nyelve legyen a prédikáció. Prédikálunk akkor, amikor engedjük, hogy Isten szóljon általunk. “Nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, aki szól ti bennetek.'’ Hányszor történik meg gyűléseinken, hogy hit tüzétől fütött heves vitákat rendezünk, amikor azt akarjuk, hogy valamelyik javaslatunkat elfogadják. Szavunk falra-hányt borsó marad, amig valaki fel nem áll s el kezd beszélni szelíden, türelemmel és kedvességgel. S egyszerre megérezzük, hogy nem ő, hanem Isten Szent Lelke beszél általa: a határozat mindjárt meg is születik. “HALOTTAKAT TÁMASSZATOK!’’ Ebben Jézus kihangsúlyozza nagy felelősségünket a haldokló lelkek iránt. A lélek, lévén Isten Lelkének egy darabja bennünk, ha messze kerül Istentől: elkezd haldokolni. Ha vissza kerül Isten közelébe: újra éled. Gyülekezeti missziónkban nagy gondot kell fordítanunk az ilyen halottnak látszó lelkek felébresztésére. “INGYEN ADJÁTOK!” Óriási különbség van a között, ahogy Isten ad és ahogyan mi adunk. Feltétel nélkül, végtelen szeretetéből Isten napról-napra adja a sok áldást, amire szükségünk van. Mi nem adunk ilyen könnyen. Mi feltételeket szabunk: Ha nem kell sokat költenünk élelemre, ruhára, orvosságra, ha több pénzünk marad, ha többet keresünk, akkor majd többet is adunk az Ő dicsőségére. Az ilyen bölcselkedés azt a hamis látszatot kelti, mintha az egyháznak lenne szüksége mireánk. Pedig fordítva van! Nekünk van nagy szükségünk az Isten egyházára, mert az egyház nem más, mint egy üdítő oázis a világ lelki pusztaságában. Ide hozzuk szomjas lelkünket, hogy szomjúsága elmúljék. Itt születünk újjá reménységben, hitben. Éppen ezért életbevágóan fontos az, hogy egyházunkat minden tekintetben, anyagiakban is, erőssé tegyük. Bár igy szólhatna hozzánk az Ur Isten földi sáfárkodásunk láttán: “íme az én szolgám, akit én választottam, s akiben az én lelkem gyönyörködik.” (Máté 12:18.) Marsaiké József AZ UR SZOLGÁLATÁBAN Életünk egyik legnagyobb áldása, hogy élő sejtek lehetünk az Egyház testében. Az Egyház az örökkévalóság pecsétjének hordozója, mit maga Krisztus hozott le a mennyből. Kétezer év alatt az emberiség annyiszor megpróbálta, hogy olyan organizációt teremtsen, ami állandó és soha el nem múló. Minden próbálkozás hiábavaló volt, mert csak egyetlen egy intézmény állotta ki az évszázadok viharát: — a Keresztyén Egyház. Az Egyház törhetetlen ereje, Krisztus kijelentésének a megerősitője: "Kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, s a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat." (Máté 16:18.) Az egyháznak ezt a törhetetlen erejét az Isten adta s adja, Aki kitöltötte Szent Lelkét a tanítványokra, apostolokra, pásztorokra és szolgákra, hogy azok tudjanak “prédikálni és halottakat támasztani’. Adott az Ő leikéből minden hívőnek, hogy minden keresztyén örömmel éljen az Egyházban és áldozzon az Ő dicsőségére. “PRÉDIKÁLJATOK!” Amikor Jézus erre szólít fel bennünket, ugyanakkor tudtunkra adja, hogy Ő nem ismeri el az egyház hivatalos nyelvéül sem a magyart, sem az angolt, sem más nemzetiségű nyelvet. “Hogyan halt meg Ésaiás?” — kérdezte a tanítónő a vasárnapi iskolás gyermeket. — “Ésaiás hosszasan szokott sétálgatni az Úristennel. Egy ilyen sétája alkalmával azt mondta az Úristen a prófétának, hogy biztosan fáradt már, mert sokat dolgozott, és elhívta az Ő házába, hogy most már pihenjen.” . . . Gyermekek tudnak csak ilyen szépen a halálról beszélni? Nem igy kellene látni a halált a felnőtteknek is? . . . “Hiszek — és ennek teljes mértékben tudatában voltam, mióta csak megtaláltam hivatásomat, mint zeneszerző — a népek testvériségében. Hiszek a háborúk és viszályok ellenére. Ez az eszme az, melynek szolgálatára zenémen keresztül el fogok követni minden tőlem telhetőt.” Bartók Béla %• MOC r*rü 110«
