Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-09-01 / 15. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 15 BEDE ANNA TARTOZÁSA Irla: Mikszáth Kálmán Mind együtt ültek a bírák. Ott kinn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szoritá annak falait, ráült az ablakokra és elhomá- lyositá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok? A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön- és pálinkaszag s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika. A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeikben, az egyik behunyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának percegését, a másik ásitozva dobol irónjával a zöld asztalon, mig az elnök letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát torié kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegeződ- tek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bünügy személyzete: a beidézett tanuk és vádlottak. — Van-e még odakünn valaki? — kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától. — Egy leány — mondja a szolga. — Hadd jöjjön be az a leány. Az ajtó kinyílt és a leány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat ... — Takaros egy teremtés. — Mi járatban vagy, gyermek? — kérdi az elnök közönyösen. A leány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli: — Nagy az én bajom, nagyon nagy. Hangja lágy és szomorú, a szivekig hat, mint a zene, mely, mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben, eltávoztatva mindenkit és mindent. A bírák arca nem olyan mogorva többé. — Ott az irás — mondja ez, csakhogy azt még előbb meg kell keresni . . . — Egy végzés — dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. — Bede Anna íelhivatik, hogy félévi fogházbüntetését a mai napon megkezdje. REPÜLŐGÉP MISSZIONÁRIUSNAK 1956-ban, amikor a pittsburghi nagy angol protestáns egyházak megtudták, hogy a hozzájuk képest jóval kisebb magyar református egyház 260 menekült gondját vállalta magára, többen felajánlották segítségüket. A legtöbb jóindulattal és áldozatvállalással a Beulah Presbyterian Churchnél találkoztak a menekültek. Dr. Dale K. Milligan, az egyház pásztora személyesen vett át 22 magyar családot és egyháztagjai segítségével nemcsak lakást és munkát szerzett a számukra, de később is mindig segítségükre volt. Most értesültünk, hogy ugyanez az egyház, Elhio- piában lévő misszionáriusának, Rev. Harold Kurtznak — aki Dr. Milligannak évfolyamtársa volt a pittsburghi Xenia Seminary-ban — 15,000 dollárt gyűjtött össze egy repülőgép vásárlására, hogy gyakrabban tudjon a jövőben a különböző missziós helyeken szolgálatot végezni. Azóta már fel is épült több helyen Ethiopiában a fel- és leszálláshoz szükséges repülőtér. A lány szomorúan bólint a fejével s mint azt mélyen lesüti, hátracsuszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata kióldózva ömlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor. — Ma egy hete kaptuk az Írást — rebegi töredezve. — Maga a biró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig igy szólt szegény: “Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.” Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt. Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek li- kacsos ajtaján szikrázó tüzszemek nézik vissza mereven és azt morogja önkénytelenül: “A törvény törvény.” Majd újra meg újra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van Ítélve. A bádog-karika őrületes sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, rideg borzongatást keltve, besüvit a nyílásokon: “A törvény törvény.” A kegyetlen fej helyeslést bólint a tulvilági hangnak, a nagy, kövér kéz pedig a csengetyüt rázza meg a törvény-szolgának: — Kisérje ön el Bede Annát a fogházfelügyelőhöz. A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne. — Tán valami mondanivalód van még? — Semmi . . . semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérné- ném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt. — Hisz akkor nem is te vagy elitélve? — Óh, édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem. — De hát akkor miért jössz ide, te bolond? — Hát úgy volt az kérem, hogy mialatt “ez a dolga” a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat a “félesztendő miatt”, hogy mégis ki kell állani. Óh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem tudta kivárni. Nem ezt várta . . . Könnyei megerednek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni: — Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát . . . — Mit, gyermekem? — Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt. (Folytatása a 20-ik oldalon)
