Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-06-01 / 11. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA Hungarian Reformed Religious^ Paper ^rounded in |9oo eVANGeLICAL AND RGFQRMGD CHURCH unit6pchurch<vchristVolume LX., Number 11. OBERLIN, OHIO June 1. 1960. PERMETEZETT AZ ESŐ, zúgtak a miskolci harangok negyven évvel ezelőtt junius 4-én, amikor a Magyarországot szétdaraboló trianoni békét aláiratták a győztes hatalmak. Hétéves fejjel, elsős elemista gyermekszívvel csak megrendítő sejtésem volt arról, miért sírnak a harmatozó éggel együtt az utcán siető felnőttek, miért ver együtt szivük nehezen a több mint száz harang kon- gásával. Ha volt fájdalom, ami megmaradt negyven éven át az országot és szivet szaggató békekötés után, e napnak fájdalmából született. Gyermekkorom legelső emléke a háborúba induló honvédek nótázását őrzi, amint mentek az állomás felé bevagonirozásra. Hangfoszlányként örökre a fülemben maradt: Kelet felé van az ablaka, Hideg szél fuj be rajta . . . Becsületes magyar apák és fiuk együtt véreztek Sábáénál, Piavenál, Wolhiniában, mert teljesítették a parancsot. Azokra pedig, akik hazatértek a dúló csaták után, egy megcsonkított ország minden fájdalma és kínja reá- zudult. Jöttek a felvidéki, erdélyi menekültek, vagonokban laktak az emberek s aztán lassan- lassan a romokon uj élet kezdett indulni. ? i* Hazám, hazám . . „ \í ... Hazám, hazám, hazam, hazam, hazam! — Ó drága szó, le fájdalmasan édes, Jj Hillem-e, hogy még igy szivemen égess. Hegy drága szavad záporozza szám? Ó messzi dombok őszi szőkesége (Egy nemzet buja ül e dombokon) Ó, esti lombok vak fekelesége (Egy nemzet buja csügg e lombokon) . TÓTH ÁRPÁD1Azonban az első trianoni nap fájdalma negyven év után is ég, sajog a szívben s ha most junius 4-én, szombaton este, amikor vasárnapra való emlékeztetőül meg fog kondulni a miskolci Kakas-templom Eszter harangja, kongó bugásában benne lesz a negyven éve hordott trianoni fájdalom is. Tudom, hogy az idő halad fájdalmunk felett, azt is el akarja taposni a rohanó élet, ami szent fájdalom. Uj problémák, uj keservek jönnek, de legalább ezen a napon, mi, akik élünk és szabad könnyes szemmel az elvesztett határok felé tekintenünk, a tűlevelű erdők hősi halottainak már jeltelen sírjai felé, emlékezzünk egy felhők és magyarok könnyeivel teli napra, harangok zugó fájdalmától emlékezetes junius 4-re. * * * A fenti sorokat ceruzával Írtam le, s éppen hozzáfogtam az Írógéppel való lemásolásához, amikor bekopogtatott szomszédom, Lawrence. Ő is negyvenhét éves, mint én, neki is négy gyermeke van, a legkisebb az enyémmel egyidős. Mindig együtt játszanak a házban vagy a ház körül. Gyermekét kereste. Hirtelenül villant át az agyamon s megkérdeztem tőle: — Larry, emlékszel te valamire, amikor az első háború után a békéket megkötötték 1920-ban? Hét éves voltál, mint én . . . Zavartan néz. Tekintete először elárulja, hogy a témát idegennek és váratlannak tartja, de megadja magát. Finoman hallgat, emlékei közt kutat s aztán halkan válaszol: — Arra emlékszem, hogy ott Délohióban, ahol laktunk, a harangot meghúzták s mindenki örült. Majd folytatja: — Miért kérded? Miért nézel rám oly komolyan?
