Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-05-01 / 9. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA EPIZÓD A TEMETŐBEN Irta: Ifj. Gyökössy Endre Csöndes készoritással elbúcsúztam az egyetlen hozzátartozótól, aki ottmaradt még a frissen leszúrt fej fánál, hogy szegénységéből adjon valamit a sirásóknak is — aztán indultam kifelé. Valahogy nem megy ilyenkor a sietés. Az idő, mintha állna a süppedt hantok fölött. A bukszusok és tuják fanyar illatú ágaikkal arcomba nyúltak. Sokszor vezet erre utam, ismerősök a betűk márványon és korhadó fejfákon egyaránt. Mégis — újra és újra el kell olvasnom őket. Az egyik fordulónál, néhány kopott orgonabokor mögül két kisfiú mered rám. Mindhárman idevalósiak. A javából. Ide, a külváros külvárosának legvégére valók. Olyanok a gyerekek is, mint melletük a töröttkezü és ferde szobor, aki az embernek Fiát ábrázolná. Emberek fiai: kopottak, rongyosak, hét-nyolcévesek. Itt-ott már megkarcolódtak, talán töröttek is. Errefelé egy nevük van: “srácok”. — Hát ti meg mit csináltok itt? A nagyobbik hátrakapja maszatos kezét. Látom, virágot dugdos vézna háta mögött. Azt is, hogy a sirról szedte. A kisebbik az embernek Fia csonka keze mellé húzódik. Ott keres menedéket, ahol valóban van, csak éppen nem tudja. — A sirról szeditek a virágot? A nagyobbik felé nyúlok, hogy a hulló szürkeségből kiemeljem az arcát, de úgy kapja el fejét, ahogy a pofon elöl szokás, ügyes, állati gyorsasággal. Csak a sokszor rugdalt kutya tud igy kitérni közeledő lábak elől. — És mi lesz most, gyerekek?! — Ne szóljon az őrnek — szüköl föl a kisebbik. — Eladjátok? A nagyobbik hevesen rázza fejét. Érzem: I MIT KÍVÁN ISTEN AZ ÖTÖDIK PARANCSOLATBAN? I n “Azt, hogy atyám, anyám és minden elöljáróm iránt teljes tisztelettel és szeretettel és hűséggel viseltessem s magamat mindennemű jó oktatásnak és büntetésnek, illő engedelmességgel alávessem, ezenkívül az jfi ö gyengeségeik iránt türelmes legyek, mivel Isten minket az ő kezök által akar vezerélni.” I' (A Hcidelbergi Káté 104. kérdése és felelete) ez a mozdulat belülről jön és őszinte. De megint csak a kisebbik szól: — Aáá! — s fény csillan fel a szemén. — Akkor meg minek tépitek le? Ti mit csinálnátok, ha észrevennétek egyszer, hogy édesanyátok sírjáról ilyen gyerekek tépik a virágot? Most a kisebbik huzza fel a vállát: nem mer válaszolni. Végre a nagyobbik is megszólal: — Megbunyóznánk! — Na, legalább őszinte vagy. De, mégis, minek téptétek le a virágokat? Egymásra néznek. Úgy emelgetik lábukat, mintha jégen állnának mezítláb, vagy, mint útleírásokban a négerek, ha zavarban vannak. — Nem bánt? — Mered rám végre a nyurgább. — Hát bántalak most? — Nem mond meg az őrnek? ■— Néz rám a cipőgomb szemével. — Nem. — Becsszó? — Becsszó! — Hát . . . Anyák-napjára szedtük. Nagy csönd. A halottasház fatornyocskájában halkat koppant a lélekharang. Néhány levél fölperdül. Egy a kisebbik vállára ül, aztán fölröppen és elszáll, ahogy a halálfejes éjjeli lepkék szoktak. A leffegő cipőtorzók ide- oda topognak. Végre a kisebbik kiböki, de a nagyobbra pislog: — Anyunak. Valami elkapja a torkom és úgy megszorítja, hogy csak valami nedves fátyolon át látom őket. — Anyátoknak visztek virágot . . . sirról? Éppen sirról loptok néki virágot?! Te, ha megtudja, megszakad a szive. A pöttömnek legörbül a szája széle s a törött Jézus-kézre dűlve hüppög: — Jancsi mondta . . . Jancsi is nagyot nyel. Alig tudja kinyögni: — Kértünk a Molnáréktól, de nem adtak. — Pedig annyi virágjuk van a kertben! — kanyaritja rá a kisebb. — Hát miért nem spóroltatok? — Miből? — Csodálkozik rám Jancsi szeme. Hát ez igaz. Miből? Ugyan, miből? — Dugjátok csak gyorsan vissza ezeket a virágokat! — Keseredem rájuk, vagy inkább magamra, meg erre az egész világra. Jancsi tétován dugdossa vissza a letépett szárakat. A kicsi is segít. Szép kis kupacokat lapogat köréjük maszatos kezével. Zsebemben
