Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-04-15 / 8. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 11 EGY NŐ A FELTÁMADÁS TANÚJA Irta: Tompa Mihály Mária Magdaléna a hívők és igazak egyike vala; vendégszeretettel fogadé sokszor az Urat és tanítványait; résztvevő tanúja volt szenvedésének, halálának, és sir ja felett mély meg- illetődéssel, hü ragaszkodással virrasztóit. E nő által történt ama örök emlékű napokban a legrendkivülibb. Szerepe kevés ideig tartott s alig ej te pár szót, de mióta emberi nyelv szól: nem mondottak soha nagyobbat; mert mig a legerősebb kiáltás egyre gyengébb lesz s végre elhal a távolban: az ő gyenge ajkának szavai visszhangoznak e világon, századokról századokra. Mint Pál és Péter, mint István mártír és Barnabás, szint olyan nagy dolgot vitt véghez e gyenge, de hivő nő. Vasárnap reggel a látogatók üresen találták a sir-üreget. Hová lett az Ur teste? — Baráti, vagy ellenséges kéz vitte-é el? Vájjon a zsidók- és rómaiaktól említett tévelygés, nem ragad-e most meg sok elmét? Vagy halva se volt, midőn letétették: de hiszen látták a kifolyt vért, a szivén ütött sebet s hallák a végsóhajt, mellyel atyjának ajánlá lelkét; s ime, itt vannak a hátrahagyott véres leplek az üregben. Oh, mégis! talán alá sem vala vetve a múlandóság köztörvényének, hiszen Illés és Énók se haltak meg! E rendkívüli s válságos körülmények közt nem lehet mondani, hogy a reményvesztettség, kishitűség, elpártolás, vagy tagadás jutott volna hatalomra, de kétség és bizonytalanság zavarta a lelkeket, melyek bár megtermékenyülve voltak: nem bírták világra hozni az eszmét. A hit, a reménynek ajkán lebegett a szó, de küzdött a névtelennel, s nem volt képes kimondani, amit érzett, mint a néma. A pillanat nagyszerű, izgató, bóditó s minden felett határozó volt. Ekkor állott elő Mária Magdaléna s kimondotta a világrenditő szót: “JÉZUS FELTÁMADOTT!” Én láttam, beszéltem vele; ő feltámadott. Az egyszerű nőben a hit, felmagasztaltság és szeretet hatalma csudát miveit; mint kikeletkor, uj élet kezdődött szavaira. Mária Magdaléna az evangéliumi dicső tavasz pacsirtája. Nem szükséges fejtegetnünk a csudálatos eredményt; és hogy mit köszönhet ama szónak s kijelentésnek a haladás, műveltség, szabadság s az emberiség. Több nyugalmat, áldást és boldogságot nem adott s nem ad szó és eszme a világnak. Azon nyugszanak az országok, abban lélekzenek, élnek, emelkednek magasra a népek, s épül minden, minek jövője, élete van. Annak köszönhetjük: hogy kékei az ég, zöldéi a sir, s hogy a könny, mellyel kedveseinket kikisérjük a temetőbe: fénylő és meleg. ★ ★ ★ Tompa Mihály (1817-68) a múlt század klaszikus irodalmának egyik kiemelkedő alakja. Szoros barátságban élt Arany Jánossal és kora többi költői nagyságával. Sárospatakon végezte iskoláit! majd Beje, Kelemér és Hamva községekben volt lelkipásztor (Borsod vármegye). Tábori lelkészi minőségben vett részt a Szabadságharcban. Költeményeiben a legnemesebb emberi érzések találnak kifejezést, s talán alig akad másik költő irodalmunkban, akinek annyiszor szavalták volna verseit, mint Tompa allegorikus, hazafias költeményeit az abszolutizmus napjaiban. (A madár fiaihoz, A gólyához, Levél egy kibujdosott barátomhoz stb.) — Tompa csodálatos biztatója volt letiport, csüggedő nemzetének. De hogyan tudott vájjon biztatást adni másoknak az, akinek magának az élete telve volt emberi tragédiával? (Költeményei miatt állandóan zaklatták, vizsgálati fokságba hurcolták, felesége nagy beteg, két kis fia meghal, ő maga szívbajos és a megvakulástól is tartania kellett.) Hátramaradt Írásai alapján a kérdésre csak egy feleletet adhatunk: Tompa Mihály mélységesen hitt Istenben, s alázatosan nyugodott meg minden akaratában. Szerette embertársait, a nép, a népköltészet nyelvén közelférkőzött szivükhöz s csak szórta gazdag lelkének erejét . . . Szórja ma is . . . Mintha a sötét éjszakát egyszerre a megnyilatkozott ég sugározná be: világosság támadt a lelkekben; mintha a hánykodó tengert valamely felsőbb hatalom csillapítaná le: megszűnt a szivek háborgása s kétsége. A szó, ezer meg ezer lélekből és ajakról, mint ös- merős hangozott vissza. Levállt a hályog a szemekről, a békó az értelemről s akaratról, nehéz kő esett le a szivekről. Nagy, szabad lélekzetet vett a világ s a keresztyénség jövője meg van mentve. Tetszett az isteni gondviselésnek — egy gyenge nő reszkető ajkai által jelenteni ki a legnagyobbat! Tompa Mihály jellemzése nem volna teljes, ha meg nem emlitenők, hogy mint egyházi szónok kora reformátusságának egyik legkiválóbbja volt. Egyházi beszédeit és imáit tartalmazó könyve, az “Olaj ág” ma is közkézen forgó olvasmánya a magyar református családoknak. Belőle való a fent közölt húsvéti elmélkedés. "Csak az találja meg a Fellámadotlat, aki a Meg feszitettet keresi."
