Reformátusok Lapja, 1960 (60. évfolyam, 1-18. szám)
1960-04-15 / 8. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 Fejfák beszélnek Gyermekkoromban, mikor vonatra ültem, mindig valami furcsa, akkor még megnem- értett félelem, iszonyodás vett erőt rajtam, ha vonatunk alagútba ért. A napfény után váratlanul mellbeütött a sötétség, a bizonytalanság, hogy hová megyünk, s gyermekfejjel édesapám hátamögé bújtam a képzelt veszélyek elől. — Halálfélelmem volt, bár akkor még nem tudtam, mit neveznek halálfélelemnek s hogy kell-e, érdemes-e egyáltalán félni a haláltól. Óráknak tűnt a vonat néhány percnyi “sötét” útja s szemem lassan megszokta, hogy nem lát, ideg- rendszerem pedig a nem-létező veszélyeket s megrendültem, mikor hirtelen a világosság ütött mellbe. S most, ahogy itt sétálok a temető kicsiny házai között, nyomomban a hideg, kegyetlen széllel, akaratlanul is ez a gyerekkori élmény jut az eszembe. Bennünk, felnőttekben, két kezünkkel és agyunkkal dolgozó emberekben az élet, a hit és a tapasztalás egyre jobban betemeti a félelemásta árkokat. Ha alagútba siklik a vonat, tudjuk, hogy a sötétség helyett megjön a világosság, árnyék után a nap, eső után a szivárvány, s a gond után az öröm. Sétálj csak végig a temető keskeny utain és nézd meg a holtak házainak egyszerű pompáját. Ezek a földből épült házikók nem a pusztulást, az elmúlást jelentik, hanem innen, ezekből a csendes utcákból kelnek fel a megholtak milliói. Ez a kis város, a temető, re- ménykedőbb és bölcsebb, mint te, aki percenként összeomlasz, ha bánat ér. Sétálj csak kedved szerint és állj meg egy pillanatra egy- egy sir előtt. “És megvakultak hiú szemeim, Meghalt ifjúságom, De Őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.” így szól hozzád az egyik sir oszlopára vésett felirat. “Meghalt ifjúságom, de . . .” De látok, mindörökre élek — gombolyitod magadban a nagy költő gondolatát. Emlékszel, mi volt felirva a temető bejáratára? “Feltámadunk!” Talán még kételkedtél a feltámadásban, amikor e csendes város kapuit átlépted, bár hallottál Krisztusról, aki feltámadott — de most, ahogy itt állsz a “történelem”, a múlt, szeretteid és barátaid hideggé csontosodott teste előtt, érzed bizonyossággal, hogy Krisztus nem hiába támadt fel. ★ ★ ★ Az alagút sötétjét már elhagytuk, túlléptünk a megpróbáltatások nehezén, vonatunk már a napfény felé szalad. Ne bújj senki mögé. Élvezd a fény melegét és az uj tájat, ami most tárul ki előtted. És akard, hogy te is részese légy a kinálkozó sok-sok örömnek. Ha kilépsz a temető ajtaján, egy percre nézz vissza, a felirat neked is szól: “Feltámadunk!” B. T. Szemtől — szembe Husvét szembeállít bennünket a halálon diadalmas Krisztussal és arra késztet, hogy feltegyük a kérdést: Milyen viszonyban vagyok én a feltámadott Krisztussal? Hiszem-e, hogy én értem is meghalt? Bizonyos vagyok-e felőle, hogy valóban feltámadott a halálból és az én megigazulásomért is feltámadt? Hogyan állok a feltámadás, az Ítélet és az örökélet kérdéseivel? Ha csak egy pillanatra is fellobban bennem az a gondolat, hogy azért üdvözölök, mert derék és becsületes ember vagyok, eljárok az istentiszteletekre és urvacsorázom, a Bibliát olvasom — akkor a velem szemben álló Jézus nekem is azt mondja, amit Tamásnak mondott: “Ne légy hitetlen, hanem hivő!'’ De, ha azt mondom: Én Uram és én Istenem, nyomorult, bűnös ember vagyok, tudom, hogy büntetést és kárhozatot érdemiek; de azt is tudom, hogy az én Uram és Megváltóm éppen az ilyen nyomorult, kárhozatraméltó bűnösökért, mint amilyen én vagyok, halt meg — akkor Jézus igy felel: “Boldogok, akik hisznek . . . légy hiv mindhalálig!” Az ilyen személyes hitre jutott emberek alkotják együttesen Isten anyaszentegyházát. S igy kerülnek szembe egyenként a gyülekezetek is a feltámadt Krisztussal. Vájjon nem ugyanazokat a szavakat érdemlik meg gyülekezeteink Jézustól, melyet régen a kisázsiai ekklézsiának mondott: “. . . van valami panaszom ellened: az a neved, hogy élsz, holott halott vagy!” Vájjon a hivek százai nem kiszáradt kutak mellett ülnek epekedve — élő vizek helyett? Hiszel-e a feltámadott Krisztusban? Ha teljes szívvel hiszel Benne: megtartatol! Gy. E. Vándor A nyugtalan patak lelkét szeretted, suhogó völgyek utait követted. Álltái gátaknál és zuhatagoknál, de mindig uj szépség után futottál. Mi lenne, hogyha egyszer nem sietnél, s leülnél egy tónál: Genezáretnél. ÁPRILY LAJOS
