Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-11-15 / 20. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA A JÖVÖ ÉVI VÁLASZTÁSOKRÓL A távozó szerkesztő idejében, de utoljára figyelmeztet Történelméből tudom, hogy amióta ez az ország fennáll, még sohasem várt oly sok nehéz problémája egyszerre megoldásra, mint napjainkban. Ezek közűi most a legsürgősebbről és legveszedelmesebbről kívánok szólni. E jelzőket pedig nem a kommunizmusra alkalmazom; meggyőződésem szerint a kommunizmus problémája átmeneti, elmúló kérdés: ötven év múlva már sem sürgős nem lesz, sem veszedelmes. Az a lehetőség azonban, hogy a jövő évi választásokon esetleg római katholikus elnököt választanak ez ország első tisztviselőjévé, nemzetünknek alapelveit, valósággal a fundamentumát rendítheti meg. Mindnyájan tudjuk, hogy a római egyház hívei mindent el fognak követni, hogy John F. Kennedy szenátort (Massachusetts állam szenátorát) jelöljék a demokrata párt programmjával. Ha pedig jelölik, országszerte melléáll minden katholikus szavazó, sőt a protestánsok közűi is sokan, demokrata pártjuk győzelme érdekében. Amit rövidlátásuk fontosabbnak fog tartani, mint a római uralom elhárítását. Ezt nem ismerik, a katholikus győzelem következményeit nem látják. Ezért írom meg e cikket, hogy legalább a magunk népének tisztánlátását biztosíthassuk. Később már nem volna rá alkalmam. Egy nemrég megjelent történelmi könyv megállapítja, hogy a római katholikus egyháznak országunk közügyeire gyakorolt politikai befolyása az utolsó húsz évben úgy megnövekedett, hogy erősebbé lett az összes protestáns egyházak befolyásánál együttvéve. Ami annál megdöbbentőbb, ha figyelembe vesszük, hogy a római egyháznak ez idő szerint még mindig csak felényi felnőtt (tehát szavazó) tagja van, mint a protestáns egyházaknak. És az ő kisebbségüknek is a fele egy nemzedékkel ezelőtt még idegen nyelvű nemzetiségi csoport volt; ma pedig az amerikai közélet egyik legnagyobb hatalmassága. Milliós nagyvárosaink népességének nagy többsége az övék; protestáns polgármestert többé nem lehetne választani sem New Yorkban, sem Chicagóban, sem Bostonban, sőt már Philadelphiában sem. És így tovább megnevezhetnénk nagyvárosainkat majdnem teljes számban. Persze, a dolgoknak csak felszínét ismerő polgár azt mondja, hogy a római katolikusoknak is ugyanolyan joguk van az elnökséghez, mint a protestánsoknak. Ez elvben tökéletesen igaz, de a gyakorlatban egészen végzetes következményekkel járna, ha ez elv alapján a római egyháznak a kezébe adnók országunk kormányzását. Vizsgáljuk meg ezt a kérdést alaposabban. A római egyház a maga tagjaitól föltétien engedelmességet kíván minden lelki vagy erkölcsi kérdésben. Természetesen ezek közé tartozik az egyház politikai programmj ának a teljes támogatása is. Ebben a programmban nagy szerepet játszik a római egyháznak az a törekvése, hogy állami közpénzt biztosítson a maga iskolái számára. Nem kis pénzről van szó: legalább évi másfél billió dollárt szeretne a római egyház megkapni elemi, közép és felső iskolái részére. Ha ehez hozzáadjuk azt a közismert tényt is, hogy mennyire tiltják a gyermekeknek a nyilvános iskolákba küldését, túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a római egyház az egész iskoláztatást szeretné megszerezni Akié a gyermek, azé a jövő. Persze Róma hívei most a vallás-szabadságot emlegetik és tiltakoznak a mi “elfogúlí- ságunk” ellen. A baj azonban ott van, hogy ahol Róma hatalomra jut, ott egyedül és kizárólag csak a maga számára hajlandó megtűrni a vallás-szabadságot. — A legmagasabb tekintélyű jezsuita lap Amerikában (Civita Cattolica) ezt írja Róma két külön mértékű vallás-szabadsági felfogásáról: “A római katholikus egyház, minthogy meggyőződése szerint ő az egyedül igazi egyház, kénytelen a szabadság jogát egyedül és kizárólag a maga számára fenntartani, minthogy ilyen jogot egyedül az igazság igényelhet, nem pedig a tévelygés. Ami a többi vallásokat illeti, az egyház törvényes eszközökkel azt fogja követelni, hogy azoknak ne adjanak engedélyt a maguk hibás tanainak terjesztésére. Következésképpen, amely államban a népesség többsége katholikus, az egyház meg fogja kívánni, hogy tagadják meg a törvényes létezés jogát a tévelygésektől. Némely országban a katholikusok arra kényszerűinek, hogy mindenki számára vallás-szabadságot kérjenek, minthogy bele kell nyugodniok, hogy együtt éljenek ott, ahol igazság szerint egyedül nekik volna joguk élniök. De amikor ezt teszi, az egyház nem adja fel a maga tételét, ami minden törvényei között a legparancsolóbb, hanem egyszerűen csak alkalmazkodik azokhoz a körülményekhez, amiket a gyakorlati életben számításba kell venni. Az egyháznak nincs mit szégyenkeznie a maga türelmességéért, akár elvben fejezi ki akár gyakorlatban alkalmazza azt.” (Szószerint való idézet; az aláhúzások a mieink. — Szerk.)
