Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-11-01 / 19. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 Kis események nagy időkből Irta: Csia Kálmán Nyugalomba vonuló Senior Szerkesztőnk, nagy elfoglaltsága mellett, mindig talált időt arra, hogy egy-egy üzenetet küldjön hozzánk. Valahányszor levél érkezett tőle, a néma boríték szinte roskadozott a sok jó hírtől, belső értékektől, amiket tartalmazott. Kincsek érkeztek mindig hozzánk tőle. Örömök gyémántjai, jó érzések rubinijai, amelyeket nem ruhára akasztunk, csak megtelik vele a szivünk, mint illattal a ház, ha virágoskertre nyitják az ablakát, vagy fénnyel a világ, ha eljön a hajnal. Ma ezt az üzenetet kaptam tőle, egy hulló falevél nagyságú papíron: “Várok, várok; de hiába s az idő már kevés.” Nem is tudom, már hány éve viszi az Ige tüzét szerkesztőnk, szivében, írásaiban, életében, csontjaiban. Egy bizonyos: sokaknak adott ebből a lángból, hogy oszoljék a köd, a halotti szürkeség s legyen világosság. Ha sok lenne is még az idő az ő számára, úgy is kevésnek mérné, mert a nagy szolgálatok utolsó kanyaréhoz érkezett. Ahogy csendesen mérem az ő élete útját, a magaméra is gondolok. Bizony most októberben lesz húsz éve annak, hogy Kolozsváron a Farkas-utcai öreg templomban lelkésszé szenteltek. Egy pár elmosódó kép tűnik elém a tegnapokba hullott évekből. Németország egyik hírhedt lágerében nem volt hely Istentiszteletek számára. / Két keresztyén lelkipásztort parancsolt oda az Isten, hinteni az Igét a szivekbe. Az egyik egy katholikus páter volt, a másik pedig én voltam. Azóta a római pap meghalt. Megszakadt a szive fájdalmában amikor az orosz hordák a magyar szabadság hófehérkéj ét meggyilkolták. Akkor azonban még fiatal ember volt s egész lénye lángolta a hitet. Olyan Savona- rola-féle renesszánsz ember volt. Nagy problémánkat úgy oldottuk meg, hogy a folyosóra helyeztük az asztalt, mely oltárnak és katedrának szolgált s ott hirdettük az Igét, hogy akármerre indul a bujdosó magyar vasárnap reggelén, Krisztusba ütközzék. Itt-ott gyermeksirás érkezett hozzánk. Máskor durva káromkodás csapott rá az Igére, mint ölyv az énekes madárra. De az Ige szállt s a hívek lassan összegyűltek. Az első alkalommal alig volt tiz, de később már százan is hallgatták az evangéliumot. Sok bujdosó magyar legény élt abban a táborban. Leventék, katonák voltak. Néhánya elvadult ember-farkassá vált a német nagyváros meghányt köveinek rengetegében. Sokan közülök hátat fordítottak az evangéliumnak. Nem akarták hallgatni,, bele káromkodtak az imádságunkba. Hármat közülök, a hir szerint, felakasztottak Ausztráliában. A bujdosó legények közül azonban egy párat megragadott az Ige. Egy itt van Amerikában. Lelkipásztornak készül. Amolyan protestáns Savonarola. Esténként felszedi a világ szemetévé lett embereket az utcákról. Megmosdatja őket Igével és vízzel. Testvér, üdvözöllek 20 éves szolgaság köszöntőjéről! Tartsd meg a hitet s ne felejsd el, hogy árva magyar kalászokat kell kévébe kötni. Egy gyönyörű reggelen jókedvű egyetemista hívta az egyik úgynevezett urileányt Igét hallgatni a táborunkba. Választ ennyit kapott: Nem akarom a lelkészek hazugságait hallgatni. — Szegény megtévedt lélek! Vájjon mi van vele? Mondtak-é neki igazságot az idegen mulatók lokáljai? Vájjon megtalálta-é egy megmentő kéz őt, az ócska örömök sivatagjában? Vagy meghalt, mint virág, amely mérget szívott fel magába, nektár helyett? A nagy lágerben megnőtt a közösségünk. Tekintélyt nyert az Ige. Megválasztottuk az első presbitériumot. Főgondnok Dr. Bakó Elemér egyetemi magántanár barátom lett. Egyik diákonusunk egy szolgálaton kívüli altábornagy volt. A presbitériumba beválasztottunk egy volt magyar tábornokot. Mikor a presbiterek beiktatása, felesketése megtörtént, a tábornok ur, aki sok sok magyar kitüntetésnek volt a birtokosa, meghatódottan mondotta: Talán ez a legnagyobb megtiszteltetés a számomra, ami ez életben ért. — Azóta a tábornok urat sokan kritizálták. Felkapták nevét s megtépték azt, mint a csalódott szerelmes ideálja fényképét. Sok jóakaratu akcióját félreértették. Magyar- ság-szeretetből fakadó munkáját lekicsinyelték. Egy bizonyos, tábornok uram: Az Isten nem értette félre nyilatkozatát azon az ünnepélyes órán! 1942-ben tele volt a szivünk kibeszélhetet- len örömmel és nagy félelmekkel. Erdélyben a bizakodás és félelem évei voltak ezek. Öcsémmel, akit mint fiatal lelkészt átképzésre hívtak be a hadseregbe, Kolozsváron voltunk és ott sétáltunk a Bánffy-palota előtt. Furcsa, érdekes történetet mondott el nekem. Vezénylő tisztje egy fiatal halálra Ítélt katonához rendelte ki őt, azt megvigasztalni. A katona háborús időkben haza akart szökni. Elfogták és halálra ítélték. Szegény öcsém nem tudott sok vigasztalást adni neki. Igét olvasott, imádkozott s aztán oda kínálta neki az egy csomag jófajta szimfónia cigarettáját. A legény egyiket szívta a másik után s közben nagyokat sóhajtozott, mind aki számára meghalt minden szépség, öröm, kaland, amit az élet olyan bőkezűen kínál minden fiatalnak. Másnap kellett a hadsereg parancsnokának aláírásával helybenhagynia az ítéletet. A parancsnokié tiszt azonban nem volt otthon s
