Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)

1959-10-15 / 18. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

15

Irtóztatóbb ez, mint a török pusztítása. Nemzeteknek egész sora lett már áldozatává ennek az óriás arányú és a világ történelmében egészen uj lélekgyilkolásnak. Ez áldozatok között ott van már a magyar nemzet is. Bár most már nem ismeretlenül, de még mindig magára hagyatva, külső védők nélkül.

Hiába is vetné reménységét emberekbe. Ha még azok is cserbenhagyták, akik századokon át tartott védelmükért hálával tartoztak volna neki: akkor kiktől várhatna segítséget? Most legalább rávezette az Isten, hogy mit énekeljen nyomorúsága idején: “Az Isten a mi reménységünk, Midőn reánk tör ellenségünk!” De ne csak ennyit mondjon és ne csak a szájával mondja, hanem egész leikével és testével érezze át ez ének igazságát: “Minden háborúságunkban Megtart erős hatalmában ...”

Nem a mienk az egyetlen nemzet, akit irtanak. Ha gyermek születik, másfél gyermeket nem engednek megszületni. A férfiakat elvitték vagy túlmunkával halálra gyötrik. A gyermekeket gonosz lelkűkből itatják és a maguk sátáni képére átidomítják. Mit lehet tenni megmentésükre ?!

Mi csak egyet tehetünk. Minthogy mi meg nem menthetjük őket, rendíthetetlenül bíznunk kell abban, hogy Isten megmentheti őket. —

Megmentette azt az ó-testamentomi választott népet, fogságából is visszahozta, sőt még amikor megátalkodottságáért egész világra szétszórta: még akkor sem nem vetette el őket, hanem tartja és ugyan bőkezűen gondjukat viseli. Pedig nekik nem ígért örökéletet és idvességet Jézus Krisztusban, mint mi nekünk, akiket még előbb választott ki, mint Ábrahámmal megkötötte volna a szövetséget. Miért ne lennénk hát mi is szövetségnek népe, az Ő UJ-SZÖVETSÉGÉÉ?! “Nem adatott emberek közt az ég alatt más név, amely által megtartathatnánk”, mint a mi Urunk Jézus Krisztus neve.

Oly kimondhatatlanúl fáj, mikor a mai Magyarországból azzal a hírrel jönnek vissza útazók, hogy a magyar református egyház “eladta magát”, ami azt jelentené, hogy megint igazolta Barth Károly svájci theológus súlyos vádját, hogy a magyar református egyház mindig kiszolgáltatta magát a mindenkori kormánynak. Ha ez csakugyan így volna igaz, még nehezebbé tenné reménykedésünket annak az egyháznak a jövendője felől.

De mi nem adjuk fel a reménységet. — Hitünket kellene megtagadnunk ahoz, hogy megszűnjünk jövője felől reménykedni. Mert hitünk a záloga annak a győzelemnek, amely legyőzte a világot.

Ez a győzelem nagy árakat követel. Tragikus szükségesség volt a Golgotha. De rögtön utána az a rengeteg névtelen vértanú

Róma cirkuszainak porondjain meg a Néró császár kertjében meg szerte az egész birodalomban — avagy nem volt-é mindez tragikus szükségesség? Nem vérük hullása volt-é a győzelem magvetése?! Tragikus szükségesség volt a reformáció, ahol önmagát kellett megtisztítania a megrontott keresztyénségnek — de Istennek hála, meg is tisztúlt sok mindentől. Csak távolról sem mindentől és távolról sem eléggé. Tovább kell tisztúlnia. Az Úr napja tűzben jelenik meg és hogy kinek-kinek munkája milyen, azt a tűz próbálja meg. Isten kezében tragikus szükségesség lehet az az ostor is, amivel most vert végig félig- tisztúlt keresztyénségünkön. Vak, aki nem tudja meglátni keze munkáját abban, hogy pontosan ott, ahol a hitetlenekkel széjjeltörette a hibásan hívők vércsöppeket könnyeztető szobrait: pontosan ugyanott hatalmasan kisarjadt az eltikkadt földből baptista atyánkfiainak tiszta evangéliumot gyümölcsöző fája, ami addig alig tudott csak gyökeret is verni.

Tragikus szükségesség, úgy látszik, az Isten kezében az a korbács, amivel végigver rajtunk. A magyar nemzet sem fogadta el teljesen a tiszta evangéliumot, vagy ha valamikor majdnem elfogadta, megint cserbenhagyta: Róma visszahódította. Sőt azok közt is, akik a Krisztus ismeretének birtokában vannak, mily sokan gördítenek akadályokat az Ő evangéliuma elé! Most nem a békességnek, hanem a tűznek a napját éljük: “hogy kinek-kinek a munkája milyen, azt a tűz próbálja meg.”

Hogyan fog Isten jót kihozni ebből a mostani rosszból, azt mi emberek előre nem láthatjuk. Sem azt, hogy személy szerint megérjük-e a mi hitünk győzelmének a napját? A mi értelmünk szerint már is megértük: az a négyszáz esztendő, amiért napjainkban ad hálát negyven vagy ötven millió kálvinista, erről a győzelemről tesz bizonyságot. Isten vetése lassan érik, de bizonyosan.

A mi tisztünk nem az, hogy a jövőt kutassuk. Sem az, hogy egymással torzsalkod- junk. Hanem az, hogy panasz nélkül, sőt kiváltság gyanánt, vegyük fel csakugyan és mindnyájan személy szerint azt a keresztet, amit ma is itt visel köztünk, mindnyájunk helyett, a mi Urunk Jézus Krisztus, és zúgolódás nélkül engedelmesen vigyük fel a Golgothára, ahol Ő már meggyőzte ezzel a hittel a világot és ahol ugyanezzel a hittel mi is meggyőzzük azt! — “Aki nem veszi fel az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálja az ő életét, el fogja azt veszíteni, s aki elveszti az ő életét énértem, meg fogja azt találni. Aki végig kitart, üdvözűl.” A jövő mindig azé marad, aki tudja, hogy mi a szenvedés, és kész magát és életét arra szentelni, hogy csökkentse a szenvedést, amivel az embervilág küzd.