Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-10-01 / 17. szám
14 REFORMÁTUSOK LAPJA VAN ISTEN ! Irta: Némethy László Mikor emlékeim hosszú poros és eperfás országutjain járok, öreg Szívós bácsi szomszédunk úgy tűnik elém, mint egy hindu szent. Hosszú szikár ember hófehér hajával. Napbarnított vézna testén kidülledt erek még szivéhez vezették az élet keringését. Mintha a jobbágyi idők felejtették volna nálunk élő figurául. Hasonlított a Kossuth-képeken térdeplő aggastyánhoz. Egyik napon éppen répát loptunk alig másféléves kis öcsémmel a kertjéből. Ott ropogtattuk a barázdán ülve. Igen ám, de valahonnan előkerült. Én bírtam az iramot, de nem a tipegni is alig tudó öcsém. Elfogta. Magam tisztes távolból vártam a fejleményeket. Látom öcsém karjai között teljes nyugalommal folytatja a répaevést. Sőt integet: jöjjek én is. Ez elfogadható állapot arra késztetett, hogy közelibe menjek. Mondta is az öreg: gyere ide, nem kell nálam lopni. Adok en almát és körtét. Szeretem én a gyerekeket. így lettem Szívós bácsi gyakori vendége. Ott ült mindig a nagy körtefa alatt, aminek gyümölcse de gyakran foglalkoztatta elménket. Beszélt nekem ezerfélét. Közben hosszú ujjai csoda ügyességgel kosarat fontak. Csinált ő afajta debreceni utcaseprűt is. Görnyedt volt akkor is a háta, mikor a vesszőket hozta, akkor is, mikor a seprűket, kosarakat a piacra vitte. Hogy miért lettem neki barátja, minden bizonnyal nem az ellopott répája, hanem egyéb ok miatt lehetett, aminek nyitját sohasem tudom meg, mert ez rendelés. Volt neki vagy hat kacsája és egy sánta. Egy napon a sánta kivételével a többi kimúlt. Nagyon kértem, adja nekem azt. Messzi világú fényes szeméből ilyen kérdés kéklett elő és a szája mondta is: miért szeretnéd azt a sántakacsát? Hosszan bámultam a sorbamenetelő hangyákat, mig választ adtam. Mert . . . mert azokat kell jobban szeretni, akik egyedül vannak és sánták. Akkor még nem értettem, mit is mondtam, csak ma,^ mikor oly sok a sánta és elhagyott ember. És akkor jártam a harmadik elemibe és vallásórán Krisztusról, Isten Egyszülöttjéről tanultunk. S mondtam, mert Isten is szeret bennünket. Hosszan nézett rám Szívós bácsi. Mintha őseitől firól-fira szállt legendát mondana, lassan jöttek elő gondolkodó elméjéből a szavak. Fiam — mondja — nincs Isten. Csodálkozva néztem rá. Érezte nem nekem valót mondott, mert én az iskolában azt tanultam, amit ő sohasem, mert nem járt iskolába. De azért lassú és megfontolt mondatokkal folytatta: minden a természettől van. A csillagok, a napok, fűvek és állatok. Mi is a természet szülöttjei vagyunk. Kicsike tudásomból hamarosan kiforgatott és kézenfogva elvezetett annak a csodálatos ősi magyar életnek a világába, mely talán akkor sem volt kezdet, mikor Árpád népével átlépte a határt. Ma már tudom, hogy az ő világában létező természet több volt a mai idők Istenénél, akit nem tisztelnek és imádnak úgy, mint régen a tudatlanok a természetet. Aztán szomorú napot láttam. Kis öcsémet elvitte a spanyolnátha. Édesanyám befektette a tiszta szobába. Két veres krajcárt tett szemeire. Valóban úgy nézett ki, mint a templomi freskók angyalai. így is mondta édesanyám: nézd, angyal lett belőle. Öreg Szívós bácsi is átdöcögött megnézni öcsémet. Szikkadt perga- mentszerü arcán gyorsan leperegtek könnyei. Inkább én haltam volna meg helyette — mondta. Majd láttuk jönnek sokan. Házunk elejét sárga homokkal szórták be és csúnya fekete posztót szegeztek kapunkra. Bóbitás gyönyörű lovak húzták kicsi öcsémet utolsó utján. A sánta kacsa szépen fejlődött. Barátaim irigysége lett ez. Szívós bácsival továbbra is meghitten éltem. Igen ám, ami nálunk hivat- lanul is eljött, hozzá is bekopogtatott. Egyik napon azon a saját készitésü pricsf éleségén fekve találtam. Az élet készült elhagyni ezt a kiszáradt öreg embert. Úgy meglepődtem, mint a vándor, ki az erdőben hirtelen rablót lát. Másodszor és aztán sokszor jelentkezett nálam az a rendkívüli és ismeretlen kérdés: miért születni és meghalni? Öcsém formás kis alakja mily más volt, mint Szívós bácsi szi- kársága. Fel is tettem magamba a kérdést: hát neki ki fog vereskrajcárt tenni szemeire és mondja-e valaki, hogy angyal lett belőle? Valóban ágynak dőlt. Irgalmas szívű harmadik szomszéd asszonyunk látta el. Egyik nap ideadta a nékem szánt örökséget. Gyönyörű apró fonású kosarat adott, olyan volt az, mintha gyöngyből lett volna fűzve. Volt benne ajándék is. Egy emberpár, olyan régi időjelző készülékből, aminek az volt a lényege, ha rossz idő következett, akkor az asszony bement a házba, az ember pedig kívülre szorúlt. És egy csillag, amin menet is volt és csak ki kellett az inget lyukasztani és úgy rásrófolni. Nem keresem immár ennek célját vagy értelmét, hisz az idők úgy befedték feledés porával, hogy csak emléke él bennem. Azonban a lényeg ez volt. Fiam — kezdte fáradtan — bocsáss meg nékem, mert egyszer megbántottalak téged. Kérdő tekintetemből látta, hogy nem értem és imigyen folytatta. Akkor a körtefa alatt azt mondtam: nincs Isten! Most már tudom, hogy van. Abból láttam, hogy senki sem szereti az öreg embert, mindenki elhagyta, de te mindig átjöttél hozzám. Mert
