Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-09-15 / 16. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 de füléhez tette a készüléket a főpap. Arca kipirult, szeme csillogott s aztán megáldotta a modern berendezést, t. i. a vonal másik végéről a Korán kezdő, ismerős szavait hallotta: Biszmilláhi rahmáni rahim .... A telefonoszlopokat pedig, amiket az éjszaka sötétjében az arabok sorra kivagdaltak, azzal sikerült megvédeni, hogy minden egyes oszlopra táblát szögeitek. A tábla felirata ez volt: Mekka ettől az oszloptól ennyi és ennyi méterre van. A másik szempont, amit szükséges megjegyeznünk az, hogy a theológia ne váljék utánzójává, kritika nélküli elfogadójává a fejlődő tudományoknak. Ismét egy képet használok. Magyarországon sokat jártunk kerékpáron faluról-falura. Ha az ut még hosszú volt előttünk, nagyszerű volt egy teherautó oldalába kapaszkodva erőfeszítés nélkül száguldani a gépkocsival együtt. Jó volt ez addig, amig egy nagy kanyar nem jött. Ha nem vigyáztunk, az ember és kerékpár az utmenti árokba zuhant. A tudományok fejlődésével egyidőben a hittudománynak szükséges újra formulázni tételeit oly módon, hogy az örök igazság érthető és világos módon jelenjék meg a ma embere számára. V. A tér és idő közti feszültség, talán sohasem volt olyan komoly problémája az emberiségnek, mint napjainkban. Világunk horizontális kutatása túljutott a föld keretein. Ez öntudatlan lelki átalakulást idézhet elő, amikor a pogány istenek helyét az anyagelvüség foglalja el, amit embercsoportok sőt országok tudományos, nevelési és művészet által nyújtott példáiban tisztán láthatunk. Isten azonban ennek a teret is egyre nagyobb arányban meghódító világnak éppúgy erős Ura marad, mint volt Ábrahám, Izsák és Jákob idejében. Lelkipásztorok feladata elsősorban, hogy komoly felelőséggel reámutassanak az időben és térben, az idő és tér felett uralkodó hatalmas Istenre. Az ő feladatuk, hogy a mindenség titkait ma mohón csodáló emberi szemeket feljebb irányítsák, a csillagvilágokon túlra, a mindeneket teremtő és megváltó Úristenre. Nem lehet magaszto- sabb hivatása életünknek, mint az Ő dicsőségének örömteljes és maradéktalan szolgálata. BÉKESSÉG: JÉZUS HAGYATÉKA (Folytatás az 5.-ik oldalról) Amint tudjuk és az imént már mondtuk is, az Isten az embernek szabad akaratot adott. E szabad akarat gyakorlásával az ember számtalanszor áthágta Isten parancsát, törvényét. Isten megbüntette és ma is megbünteti azokat, akik az ő törvényét megszegik — de nem vonta meg az Isten az embertől a szabad akarat gyakorlását. Amit az Isten nem vont meg, azt a világ hatalmasai vonták meg az általuk leigázott népektőll. Nemcsak a szabad akarat gyakorlását, hanem az apák, nagyapák által szerzett kis vagyonkát is elveszik tőlük. Lehet-e ilyen körülmények között békesség, nyugodt élet? Nem lehet és nincs is. Ifjúkoromban, amikor 8-9 éves lehettem, kezembe került az akkor kiadott Protestáns Árvaházi Naptár. Abban az egyik fénykép nagyon megragadta a figyelmemet. A fénykép alatt magyarázatképpen az volt, hogy az egyik országgyűlési képviselő pisztollyal rálőtt gróf Tisza István miniszterelnökre. Én abban az időben gyermekésszel úgy gondoltam, hogy azok, akik kemény gallért és pantallós nadrágot viseltek, gond- nélkűl, nyugodtan, békében éltek. Sehogy sem tudtam hát elképzelni, hogy miért akarta egy ilyen látszólag gondnélkűli életet élő ember elvenni a másiknak az életét? Boldog emlékű néhai apámhoz for- dúltam hát és tőle kértem magyarázatot arra, hogy miért akarta a képviselő megölni a miniszterelnököt? Néha apám egy pár mondatban válaszolt: “Fiam, te az okot még nem érted meg. Ha eléred a férfikort, az élet majd megtanít.” így vagyunk mi is: sok mindent nem értünk az Isten dolgaiból. Azt is mindnyájan szeretnénk tudni, hogy miért engedi meg az Isten az embernek azt, hogy bűnt cselekedjék? Isten szabad akaratot adott az embernek és értelmet is, hogy meg tudja különböztetni a jót a rossztól. Szövetséget is kötött az emberrel és abban a szövetségben megmondta az embernek, hogy mihez tartsa magát, milyen életet éljen. Az ember mégis megszegte Istennek minden parancsát. Az Isten erre meg is büntette az embert. A Bábel-torony építőinek megváltoztatta a nyelvét, hogy ne értsék meg egymás beszédét. Özönvíz által is elpusztította a föld népét, csak Nőét és az ő házanépét tartotta meg. Elvesztette Sodomát és Go- morrát is — a nép azonban nem változott meg. Végül az Isten megígérte, hogy küld Megváltót a földre, aki megszabadítsa az emberiséget a bűnnek ez átkából. Mindnyájunk előtt ismeretes Urunk Jézus Krisztus születése, növekedése, tanításai, elárúltatása, keresztre feszíttetése és mennybemenetele. Nem sokkal halála előtt, Jézus egy napon körülnézett azon a kis csoport emberen, akik nagyon közel voltak az Ő szívéhez, és akik most már rövid idő múlva nem fogják többé Őt látni. Jól tudta, hogy mi fog történni velük, amikor magukra maradnak. Tudta, hogy üldözni fogják őket; tudta, hogy az a bánásmód, amiben részesülnek, olyan lesz, mint a zuhogó árvíz, amely nemcsak a lehelletet veszi ki a testükből, hanem magát az életet is a lelkűkből. Hogy előkészítse őket arra, ami reájuk várt, Jézus beszélni kezd hozzájuk arról a hagyatékról, amit Ő hágy nekik. Nem volt sok földi hagyni-valója, hiszen még a ruhája is rövidesen annak a katonaszakasznak a birtokába kerül, akik majd megfeszítésénél segédkeznek. De volt valami, amit rájuk hagyhatott — ami többet ért minden földi hagyatéknál. “Békességet hagyok nektek, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja.” Tényleg nagy ajándék! Mit értett Jézus ez alatt? Az ő idejében az emberek, az egymással találkozás után ezzel a búcsúszóval váltak el: “Békesség legyen te veled!” Egyik ókori imádságban, amit ma is használunk, az “Isten legyen te veled!” búcsúszó volt használatban. A modern korban ezt a búcsúszót is
