Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-09-01 / 15. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 7 “Az igazi Egyház klasszikus ismertető jeleit. amint ezt a reformátorok tanították, t. i. az ige tiszta hirdetését és a sákramentomok helyes kiszolgáltatását ez az uj hitvallás is megemlíti (nem úgy, mint az Apostoli Hitvallás), de azokról abban a felsorolásban emlékezik meg, amivel az Egyház munkáját leírja, a mi hivatásunkkal és minden ember iránt való szolgálatunkkal kapcsolatban. Keresztyénnek lenni és az Egyház tagjának lenni bizony “költséges” dolog; önmegtagadást, önfeláldozó életet és áldozatos adakozást jelent; nélkülözést és üldöztetést is hozhat reánk; csúfolhatnak és nevetségessé tehetnek bennünket az Ő nevéért és így csatlakozhatunk hozzá az Ő halálkínjában és osztozhatunk szenvedéseiben. (Fii. 3:10.) Mindennek azonban meglesz a maga jutalma, nem ugyan vagyonunk megszaporodásában, nem is népszerűségünkben, még csak nem is nagyobb mértékű biztonságunkban; sokkal inkább abban a kimondhatatlan örömben, amit csak az Ő tanítványai és szolgái nyerhetnek az emberek szolgálatában — mindenekfelett pedig az Ő győzelmében való részesülésben. A Szolgáló Úr szolgáló népének az a hivatása, hogy örvendező és diadalmas nép legyen, még akkor is, ha a kiengesztelésnek a szolgálatát (“hirdessétek az evangéliumot az egész föld kerekségén”) össze kell kapcsol- niok a feddőzés és ellenkezés szolgálatával (“álljatok ellene a gonosznak”). De végső győzelmüket biztosítja Az, Aki ezt mondta: “E világban nyomorúságban lesz részetek, de bízzatok, én meggyőztem a világot!” (Ján. 16:33.) Az utolsó tétel diadalmas bizonyságot tesz arról az Istenről, Aki hűségesen betartja minden ígéretét. Az isteni ígéretről és a mi arra válaszoló hitünkről azt tanították a reformátorok, hogy ezek kölcsönös viszonyban vannak egymással (Luther). Isten ígérete mindig föl- tétlen és szabad, de az ember részéről feltételhez van kötve. Isten adta az O egyszülött Fiát, de csak azok nem vesznek el és nyernek örökéletet, akik hisznek Őbenne. (Ján. 3:16.) Ennek értelmében ez az uj hitvallás is azt mondja, hogy Isten bűnbocsánatot, teljes kegyelmet, bátorságot, és az Ő jelenlétéről való megtapasztalást, végűi pedig örökéletet ígér, de csak azoknak, akik bíznak Őbenne. Mindazok, akik bíznak Őbenne, kétség nélkül meg fogják azt tapasztalni, hogy mit jelent “kegyelembe fogadottnak” lenni, és azt is, hogy nemcsak az élethez lesz bátorságuk, hanem hogy még a mostani atom-aggódások korában is lesz “bátorságuk az igazságért és békéért való küzdelemben”; hogy az Ő valóságos jelenlétével legyőzik a megpróbáltatásokban való bizonytalanságérzetet, a nem-törődömség kísértéseit és örvendezés idején az önmagukban való elbizakodottságot; és végűi, hogy élvezni fogják az örökéletet úgy itt a földön, mint ezután, minthogy az Ő Országa itt van mi közöttünk, de olyan Ország is ám, aminek soha sincsen vége. Az uj hitvallás rövid, ráfér egy levelezőlapra, és kétségtelenül nem igényli azt, mintha kimerítő és mindent-magábafoglaló volna, sem a régi hitvallásokat nem kívánja kiszorítani és helyettesíteni. Egy bizonyos rendkívüli élethelyzet adott alkalmat az elkészítésére: amikor két keresztyén felekezet kívánt egyesülni és úgy tenni bizonyságot a próféták, apostolok és vértanúk hitéről “a mi mai korunk nyelvén”. Az egyetemes zsinat nem oszlatta fel a bizottságot, mert abban a meggyőződésben volt, hogy az alakúlás ez átmeneti idejében még mindig van lehetősége javító változtatásoknak. Az ünnepélyes külsőségek között elfogadott szöveget pedig leteszik az egyházközségekhez, amiknek teljes szabadságukban áll hogy használatba vegyék-e vagy sem. A Föld s az Ég nagy perben állott: Kié legyen a Messiás? Az izgalom tetőre hágott, Míg az olajfák édes árnyán Folyt a nagyhírű tárgyalás. — Enyém! — zokogta az öreg Föld, Mert a halálból visszajött, Lelke tavasz-mámorral eltölt, Lába nyomán virágok nyílnak Fájó vérpecsétek fölött. — Enyém! — zengte az Ég zenéje, Én adtam s te megölted ott, Hol legszebben lángolt beszéde, Most gyilkosától visszakérem, Mindent, mi földi, már ledob. Felhő suhant s ölébe fogta Az égre tárt sebzett kezet, — Enyém! — az Ég ujjongva zsongta, Míg a Föld félelembe’ sírt fel, Fájt, hogy nagy pere elveszett. Dicsőítik zengő szeráfok, Várja örök királyi szék, Perlőket egy arany húr átfog: Békessége . . . S lelke sugárzik, Mint örökszép Isten-beszéd. Hawaii SZABÓ LÁSZLÓ A NAGY PER
