Reformátusok Lapja, 1959 (59. évfolyam, 1-22. szám)
1959-08-15 / 14. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 apostol missziói módszerei meg a mai Egyház missziói módszerei között. Két évi munka után Pál elhagyhatta az Efézusban megszervezett egyházat, hogy másfelé menjen küldetését végezni. Az az erős egyház, mit maga után hagyott, nemcsak Efézusban folytatta a megkezdett missziói munkát, hanem a közeli városokban is, Lao- diceában, Kolosséban és Hierapolisban. Manapság a misszionárius inkább két évszázadot számítana, hogy ennyi idő kell, amíg egy missziói egyház megáll a maga lábán. Természetesen sok oka van e módszerbeli különbségnek; az egyik oka az őskeresztyén egyháznak az a meg- gyződése volt, hogy már nem sok idő van hátra: hamarosan következik a világ vége. Az Egyháznak az volt a feladata, hogy tanítványokká tegye az embereket és hirdesse az evangéliumot mindenütt, amíg az idő még engedi. De miért kell az Egyháznak még ma is fenntartania missziói küldetését? Hiszen a legtöbb embernek megvan a maga vallása. Nem gőgös önteltség az, hogy a keresztyénséget “rájuk erőszakoljuk”? Többféle választ adhatunk e kérdésre. Az egyik válasz az, hogy az Egyháznak kötelessége a missziói munka fenntartása, mert az Egyház Ura adta neki ezt a parancsot. Bizony az első keresztyének nem vitatkoztak azon a küldetésen, amit Krisztus bízott reájuk. Eszükben sem volt, hogy a missziói gondolkozást bölcseleti alapon fejlesszék ki. És mégis, nem volna kielégítő, ha azt mondanánk, hogy ők egyszerűen csak azért fogtak hozzá az Egyház missziói munkájához, mert Jézus parancsolta ezt. A másik feleletet az az okoskodás sugalmazná, hogy a próféták egynémelyike már meglátta — amint erre e tanúlmányunk elején rámutattuk — hogy az egyetemes világhit természetes következménye az egy-isten-hitnek. Ha mi olyan nagy kincset kaptunk az evangéliumban, kötelességünk, hogy másokkal is közöljük azt. Nagy igazság van ebben. Az ember tényleg nem lehet birtokosa az evangéliumnak a- nélkűl, hogy meg ne osztaná azt másokkal, mert az evangélium nemcsak “ajándék”, hanem “feladat” is. Amikor az ember olyan fiatal férfiakkal vagy nőkkel beszél, akik most készülnek kimenni és munkába állani a missziói mezőkön, észreveszi, hogy életükben valami olyan nagy örömnek a megérzése nyilatkozik meg, amit másokkal is meg kell osztaniok. Van ám még egy más felelet is arra a kérdésünkre, hogy miért szükséges a missziói munka? És ez annak a bizonyossága, hogy egyedül Jézus Krisztus a felelet az ember legmélyebb vágyódásaira. “Nincsen más név, amely által megtartathatnánk.” Ha hisszük azt, hogy Isten teljességgel kijelentette magát a Krisztusban, akkor az is igaz, hogy aki őt látta, látta az Atyát. Ez magában véve még nem jelenti azt, hogy Isten semmiképen nem jelentette ki magát olyan embereknek, akik másképpen hisznek. De azt igenis jelenti, legalább is a keresztyének számára, hogy az Istenről más vallások által nyújtott alapvető tudásnak a teljes értelmét és igazságát Jézus Krisztus tárta fel. Ha Dél-Amerika, Afrika és Ázsia missziói egyházaiban körútat tennénk, kétségtelenül mi reánk is mély benyomást tenne annak megtapasztalása, hogy milyen szükség van “ezekre a legkisebbekre” is. Amerre csak eljutott az Egyház Krisztus ügyéért, mindenütt az Ő nevében szolgált. A missziói elkötelezettségnek egy másik indoka tehát az a felelősség, amit az Egyház mint testvér érez azok iránt, akik szükségben vannak. “Lesztek nékem tanúim” így szól a feltámadott Krisztus tanítványaihoz mennybemenetele előtt. Mit jelent tanúnak lenni? Mindenekelőtt azt jelenti, hogy az ember látott valamit. A keresztyének Jézus Krisztusban látták meg Istennek nagy szeretetét. Mint János első levelében (1:3) olvassuk: “Amit mi hallottunk és láttunk, azt hirdetjük nektek is.” És addig nem is lehetünk Krisztusnak tanúi, amíg meg nem láttuk Isten munkáját a világban is, meg a magunk életében is. De a tanú el is mondja, amit látott és hallott. Nagy tévedés volna úgy gondolkoznunk, hogy az Egyház itt dolgozik a hazai földön, a tanúkra meg a missziói munkára pedig a tengereken túl van szükség. Mert amíg meg nem látjuk, hogy a mi saját gyülekezetünk a missziói küldetés és amíg mi magunk is tanúkká nem leszünk, addig egyáltalán nem igényelhetjük azt a tisztességet, hogy mi a Jézus Krisztus Egyháza vagyunk. A keresztyén embernek nemcsak arra kell rámutatnia, hogy mit tett Isten a történelemben és a világban, hanem rá kell mutatnia önmagára is, mint olyan bizonyítékra, ami szintén Isten munkájáról beszél. “A földnek mind végső határáig” “Lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeábán és Samáriában és a földnek mind végső határáig.” (Csel. 1:8.) Hol végzi hát az Egyház a maga missziói munkáját? Mindenekelőtt Jeruzsálemben — a nagy városban. Az egész egyházi munkának manapság egyik legbonyolúltabb problémája az a mód, ahogyan a gyülekezetek elhagyják a belvárosok változó környezetét és átköltöznek a város más vidékére. Mert az Egyháznak tanúskodnia kell Júdeábán is — a városokat környékező külvárosokban, ahol a férfiakat és nőket szomszédjaik életmódja és várakozása szorítja velük egyformaságra. Sőt az Egyháznak tanúbizonyságot kell vinnie Samáriába is — olyanok közé (Folytatása a 11.-ik oldalon) T
