Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-02-15 / 4. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 Commendation Ribbon-t; kapott kitüntető megbízatásokat is. Most azonban az elismerésnek egy igen magas foka lett az osztályrésze. A B’nai B’rith nevű nemzetközi szervezet, mely 1843-ban a könyörűletesség, köz jótékonyság és testvéri szeretet ápolására alakúit, minden évben kitüntet három tábori lelkészt, egyet-egyet a hadsereg, a haditengerészet és a légi haderő szolgálatában állók közűi, annak a négy tábori lelkésznek az emlékezetére, akik 1943-ban inkább önként a halálba mentek, csak hogy másokat megmenthessenek sülyedő hajójukról. Az a négy tábori lelkész mindegyike más felekezetből való volt; nagy mértékben dicséretes tehát ez a megemlékezés e zsidó szervezet részéről annak emlékére, hogy a négy közűi egyik zsidó volt. A három kitüntetést olyan tábori lelkészek kapják, akiknek a teljesítményei a felekezetek között való jó békesség követelményeinek az önfeláldozó négy hős szellemében feleltek meg. A kitüntetést, melyhez $500.00-os jutalom is járult, a Waldorf Astoriában tartott fényes banketten adták át Szabó Jenő lelkészünknek. Egyházkerületünket Böszörményi István elnök képviselte, aki szép köszöntőt is mondott a mi nevünkben. De ez úton is küldjük legjobb kívánságainkat az ünnepelt lelkésznek, aki testben ugyan gyakran távol lehet tőlünk, de lélekben hűségesen velünk van és kitart magyarsága mellett. Ott volt tavalyi egyházkerűleti gyűlésünkön is; boldogok lennénk, ha az idein is magunk között köszönthetnénk és mi is megünnepelhetnénk e szép kitüntetését. A jugoszláviai ref. egyház híreiből Már nagyon régóta nem adtunk számot azokról a hírekről, amiket Jugoszláviában élő magyar református testvéreink felől kapunk. Pedig a múlt esztendőben nagy dolgok történtek velük. Fájó és örvendeztető hírek egyaránt jöttek. Bár volna helyünk mindnek az átadására! A legfájóbb hír volt a verbászi diakóniaház elvesztése. Sokáig küzdöttek a megtartásáért, utoljára mégis bele kellett nyugodniok: az állam vette át a betegek és öregek gondozását. Pedig ez a diakóniaház pontosan a szíve közepében élt a jugoszláviai egyháznak. Főként ennek az alapján jutottak olyan közvetlen érintkezésbe külföldi missziói társúlatokkal, ahonnan nem egyszer diakonisszák is jöttek Verbászra, hogy az ottani szeretetházban dolgozzanak. Sőt ez az intézmény volt a legjobb nevelőeszköz az egyház kezében az irányban, hogy kiépítsék a saját külmissziói munkájukat. Méltán volt hát elvesztése szörnyű fájó seb az egyház testén. Az embernek majd a szíve szakadt meg, míg csak olvasta is az elválás napjának szomorú leírását. De mit tett Isten? A veszteségből megint nyereséget hozott ki. A központi egyetlen diakónia-intézet munkáját átvették a gyülekezetek és most már majdnem mindegyikben folyik a betegek, szegények, elhagyatottak, öregek gondozása, gyülekezeti alapon. — Legtöbb helyen a bibliakörök vállalták magukra a munkát. Hűségesen mennek meglátogatni az özvegyeket, árvákat, gyászolókat, betegeket, öregeket, otthonaikban vagy kórházakban vagy az öregek otthonában. És pontosan beszámolnak munkájuk végzéséről az egyházmegyei sőt egyházkerűleti gyűléseken. Milyen áldás jött ki az átokból megint! Mekkora lelki hasznára van a gyülekezeteknek ez a szép szegénygondozási munka! A másik jó hír volt az országos zsinat, mit Szent- Lászlón tartottak meg. Eddig azt hittük, hogy zsinatot csak városban lehet tartani: most bebizonyúlt, hogy még kis faluban is. SzentLászló kis falu; a reformátusok lélekszáma 755. Mindössze 200 házban laknak és ebből 180 házban vendég volt a zsinat három napja alatt. A zsinat megnyitó Istentiszteletén természetesen Ágoston Sándor püspökünk hirdette az igét. Beszédje olyan kedves és tanúlságos volt, hogy jelen számunkban teljes egészében közöljük. Vagyunk sokan olyanok, akik szeretünk ízelítőt kapni abból, hogy milyen az igehirdetés szabadsága az utódállamokban. El ne mulasszunk érte hálát adni Istennek! A zsinaton Vischer Vilmos montpelieri theológiai akadémiai tanár tartott számos előadást. A Bibliából Habakuk könyve alapján beszélt és azt mondja a tudósítás, hogy “nagy élmény volt egy 2500 évvel ezelőtt írt próféciában meglátni a mai életet és meghallani Isten szavát a mai emberhez a hívő tudomány magyarázatában.” (A múltkor mi is figyeltünk Habakuk prófétára.) Nagyon érdekes lehetett Döme Izráel előadása a szlavóniai ősmagyar népről. Botond vezér törzse maradt a Vuka mocsár vidékén. Itt rejtegették sokáig az István király üldözése elől menekülő magyar pogány táltosokat — de viszont itt fogadták el magyarok legelőször a reformációt, mely megtartotta őket a török világ nehéz évszázadaiban. (E sorok írója mindig hirdette, hogy az ősmagyarnak nem kellett a pápás vallás, de azonnal lelkes híve lett a tiszta keresztyénségnek, mihelyst az a reformációban elérkezett hozzá.) Gyönyörűséges szépek lehettek azok a konferenciák, amiken a férfiak közt a presbiterek, a 120 asz- szony és leány között a nőszövetségi kiküldöttek számoltak be arról a munkáról, ami közöttük folyik, legfőképpen a diakóniáról. Nagyszerűen illett ehez Vischer tanár írásmagyarázata Tábitháról (Csel. 9:32-41 alapján), a szegények istápolójáról, aki meghalt, de az Úr ereje által feltámadt. A verbászi diakóniaház kedves munkája is meghalt, de feltámadt a gyülekezetekben! El is határozták egy országos közalapnak a megteremtését, amelybe minden egyházközség minden lélekszám után 10 dinárt fizet be. Külföldről ígéretet kaptak jugoszláviai testvéreink, hogy az így begyűlő közalapot megfelelően kiegészítik, hogy a kis egyházak lelkészei is meg tudjanak élni a fizetésükből. Aztán a vasárnapi iskolák meg a külmissziói munka “barátainak és kisbarátainak” a konferenciája folyt le. Minden este előadásokat tartottak. Az egyik ilyen előadáson Vischer tanár a francia- országi református egyház lelkészképzését ismertette. A franciaországi református egyháznak egy millió tagja és három theológiája van. Egy Párisban, egy Strass- burgban és egy a délfranciaországi Montpelierben, ahol Vischer tanár is tanít. Theológiáikon a hallgatók száma 30 és 50 között ingadozik. Legnagyobb részük európai, de vannak közöttük afrikaiak is, fehér és fekete bő
