Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-02-01 / 3. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 vas királyát. Ünőfü tisztásán egyedül állott s megbőgte szerelmi vallomását egy idegen tehénnek. Vendel épen ki akart lépni a tisztásra, amikor megbődült Gyöngyös. Csodálatos tizenkét ágú agancsa, úgy diszlett a fején mint királyi korona. Már puskát emelt reá, amikor tehén-kacagás és sírás ütötte meg a fülét. Mert a szarvas-tehén egyszerre kacag és sír, fél és örül, vall szerelmet és ad kifejezést aggodalmának. Legalább is így látta ezt Vendel, a természet nagy románcát figyelve. Aztán kecsesen beugrott a tisztás szélébe a megzavart vad tehén, a havas Fehérkéje. Ismerte jól ezt is Vendel. — Karcsú bokáju csodaszarvas volt ez s a természet furcsa szeszélye következtében szőre fehér volt, mint a frissen esett hó. Vendelnek szeme-szája elállott a csodálkozástól, mert tudta, hogy más csordába járt Fehérke. A vadorzó célja az volt, hogy Gyöngyöst belesse s lelőjje sertés-vágás előtt. Tudta, hogy ha terve sikerül, a család hús-szükségletét megoldotta a kemény télre. Mintha érezte volna Fehérke, hogy veszedelemben van a szerelme, elkezdett csodálatos táncot járni a királyi szarvas előtt. Annyi báj, öröm, szemérem, aggodalom volt a táncában, hogy még az ember is elbámult rajta. Aztán Gyöngyös kezdette el a havas csűr döngölő j ét. Csak úgy pattogott körmei alatt a megfagyott hó. Még csizmás legények sem tudtak volna jobban ugrálni. Addig nézte Vendel őket, amig valami csoda történt vele. Átmelegedett a szive a kemény vadorzónak s nem tudta elhúzni a puskája ravaszát rájuk. Ez volt a legnagyobb csoda az évben a havason. Olyan volt ez, mint a látomás, amelyről Ezékiel prófétáit. Annyi volt mintha az éhes farkas elfordította volna a fejét a kecskegödölyétől, a sas nem csapott volna rá a galambfiókára s a csörgőkígyó mézet bo- csájtott volna a kis gyermekbe, halálos méreg helyett. Ott volt a mennyország a maga ígéretével és valóságával, az Ünőfü tisztásán s az ember szivében. Ott egy pillanatra az ígéret s a prófécia beteljesedett . . . Aztán amikor vége lett a gyönyörű menyasszony táncnak, amint elhúztak a szarvasok Vendel mellett, szinte súrolta szikrázó szőrük az ember subáját. Azonban alig hogy elmentek, felkorgott Vendel gyomra s az ős ragadozás ösztöne öntötte el forró lávájával az egész lényét. Most már bánta, hogy elszalasztottá őket. Egész délelőtt kutatott utánok, de úgy eltűntek mint szétfoszlott szivárvány. A frissen hulló hó még a nyomukat is befedezte. Valahogy délre vetődött haza Vendel. Az asszonyának nem merte elmondani mi történt fent a hegyek között. Pedig furdalta önmaga boldogtalansága, mintha szú vert volna fészket a szivében. Puliszkával és kecsketejjel kínálta az asszony, de érezte ha be vesz abból egy falást, kifordul a szájából. Már hónapok óta csak az volt az étel. A gyomra úgy teremte az éhség ecetj ét, mintha nem is az övé, de farkas bendője lett volna. A délutánt azután átdühöngte azzal, hogy a fatuskót amit a múltkor a szomszédjával sem tudott felhasitani, darabokra vágta. Aztán mikor megfordult a nap az égen s lefele kezdett sikolándani a hegyek oldalán, ismét elindult Ünőfü felé. Tudta, hogy a találkának még folytatása lesz . . . Hát ezért vicsorgatta a fogát Lukács Vendel s megfogadta, hogy ezúttal nem menekül Gyöngyös a puskája elől. Megfeszült izmokkal küzdötte fel magát a havas hegyoldalon s még alkonyat beállta előtt elfoglalta les-állását a tisztás szélén. A téli délután olyan mint a múló pillanat. Az alkony hamar elindult a hegyek felől. A nap már lesuvadt a Firtos oldalán s belefúrta tüzfejét a fehér hómezőkbe, mintha belső melegét csillapítaná. Akkor bőgött fel Gyöngyös valahol a közelben s rögtön utána Fehérke beugrott a tisztásra. Alig, hogy elkezdte énekét, mellette termett Gyöngyös. Vendel keményen, hidegen emelte fel a puskáját, amikor váratlan dolog történt . . . Szinte a vadorzó mellől, haragos bőgéssel vágtatott elő a tisztás másik oldalán Fehér ke volt udvarlója, akit a vadász Kormosnak nevezett el. Egyike volt a hegy legerősebb bikáinak. Bejelentés és provokáció nélkül neki rohant a havas urának s megkezdődött a két szarvasbika halál-küzdelme. Úgy forogtak, vágták a havat, csattogtatták a szarvaikat, hogy szörnyű forgószéllé változott körülöttük minden. Vendelnek alkalma sem volt célozni. Aztán csonttörő csattanást hallott s látta, hogy Kormos nyaka-szegetten terül el a földön. Vendelnek sem kellett egyéb, hirtelen a tisztásra lépett. Erre aztán Gyöngyös bele- ugrott a lenyugvó napkorong fényébe, mintha láthatatlan kezek dobták volna bele az ősi tűzbe áldozat gyanánt az örök csodák Istenének. Aztán egy pillanatig megállt s bámúlta az embert. Szarvai olyanok voltak mintha tartották volna a napot. Az ember feléje mosolygott s ezt kiáltotta neki: “Gyöngyös, köszönöm az ajándékodat.” A hegyek ura megrázta napkoronás fejét s kecses mozdulatokkal úszott bele, a hegyről leomló fényzuhatagba, míg a színek és árnyak el nem nyelték királyi alakját. Nem is sejtette, hogy annak köszönheti életét, hogy azon a reggelen, fent Ünőfü tisztásán, egy pillanatra mennyországgá változott a havas, Fehérke, ő és a vadász számára.
