Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-01-15 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 ÖRÖKIFJÚ OBSITOSUNK Irta: Dr. Takaró Géza Mikor elődeinek a német óhazában letelt a tizenkétéves nehéz szolgálati kötelezettsége és és a katonai hatóságtól levelet — Abschied-et — kaptak, nem tették össze kezüket, hanem újra az ekeszarvára tették. De az a levél becses ajánlás maradt számukra éppen úgy, mint a magyar obsitos katonáé, aki élete végéig megbocsátható büszkeséggel mutatott a falon függő, bekeretezett fényképes-levélre. Dr. Schaeffernek már húsz évvel ezelőtt volt vagy féltucat kitűnő obsitos levele, miután megvált különböző munkatereitől, de csak tovább szántott-vetett. Úgy érezte, hogy végetlen a tér, mely munkára hiv. Nem érezte, hogy ő is már “a nemes harcot megharcolta” és azt mondhatja sok-sok “szeretett fiának”, a fiatal Timótheusoknak: “Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze.” Nem. Ő tele volt munkakedvvel. És tetterővel. A banketten mondotta a felesége az iró feleségének: “Nem is hiszed, milyen kemény izmai vannak még ma is.” Lelki erői azonban nyilvánvalók. Az ő Urának szerelme szorongatja és viszi előre napról-napra. Nincs szüksége arra, hogy obsitjaira mutogasson. Ezek eszébe se jutnak. Bátran szólhat úgy, mint egykor az apostol, akárhová megy az igével: “Elkezdjük-é ajánlgatni magunkat? Vagy talán szükségünk van, mint némelyeknek, ajánló levelekre? A mi levelünk ti vagytok, beirva a mi szivünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. Krisztus levele vagytok, nem téntával, hanem az élő Isten Leikével Írva, nem kőtáblákra, hanem a szivnek hustábláira.” Az emeritus-ok, a kiszolgált, kiérdemült emberek, még ha jóval fiatalabbak is, rendszerint rokkant, szolgálatképtelen, göthös, vány- nyadt öregek, akikben legtöbbször már csak a kort tiszteljük. Néhány héttel ezelőtt az Egyházak Világtanácsának Barátai egy ritka érdekes öregurat ünnepeltek, Dr. Arthur J. Brown-t, 101.-ik születési évfordulója alkalmábló. Mikor a terembe lépett, mint egy ember állottunk fel, s mikor leültetett bennünket, így kezdte: “Ez a jutalom — tudom — csak az én koromnak szól: mikor negyven évvel ezelőtt megindultam ezen a vonalon, senki se állott fel . . .” De mindnyájan úgy éreztük, hogy ez a legőszintébb tisztelgés volt mindazért, ami volt s amit tett. Ebéd alatt a cikkíró odament hozzá és emlékeztette budapesti látogatására az első háború befejeztével. Az emlékek raja árasztotta el hirtelen, felállott, magasra emelte két karját — egyikben botja volt — távolról úgy tetszhetett, hogy valakin végig akar vágni. Hogy örvendezett! Pedig amiért jött, nem érte el. Ő volt a feje annak az amerikai delegációnak, amely az itteni magyar egyházak jövője érdekében felajánlotta segítségét. A következő évben visszaadtuk a látogatást s ennek eredménye lett az a bizonyos Tiffini Egyezmény. Három eredeti példányban íratott alá négy személy által. Egyik példány amerikai egyetemes egyházunk, másik az óhazai Konvent s a harmadik cikkíró birtokában van. “Tiffin, Ohio, október 7, 1921.” Az aláírók közül ketten maradtunk életben. Charles E. Miller, a belmissziói tanácselnök és Prof. Beér Elek elköltöztek e földről (utóbbit 79 éves korában, súlyos betegen valahova a Tiszahátra kitelepítették Budapestről). Az aláírás után útra keltünk az egyes gyülekezetek meglátogatására és az Egyezmény elfogadtatására. Ezek alatt a hónapok alatt tanultam megismerni és megszeretni Dr. Schaef- fert. Milyen gazdaggá is lehet egy szegény ember! Hogy is mondotta néhai való jó Aranyunk a fiának? “Látod, én szegény költő vagyok, Örökül hát nem sokat hagyok, Legföllebb mocsoktalan nevet, A tömegnél hitvány érdemet . . .” Mikor Dr. Schaefferre gondolok, mindig arra emlékezem, amikor először figyeltem meg közelről azt a finom bársonyos szépséget, amely lehelletszerűen borítja el a barack pírját; ha egyszer végighúzod rajta ujjaid, örökre eltűnt. Sok fejfájást okoztunk mi magyarok e mi kedves amerikai barátunknak, különösen az első években; olykor nem éppen finoman érintettük az ő személyét: de tiszta jelleme és hozzánk való szeretete változatlan maradt. Elsorolni nehéz volna egy cikkben csak azt is, amit e sorok írója és családja köszönhet neki, és feleségének is. Feledhetetlenek az esküvök, amelyeket családunkban végzett. Ahogy mellettünk állott nehéz órákban, mikor már azon gondolkoztunk, hogy visszamegyünk Budapestre . . . Valahol egy kis öreg házon ezt a felírást láttam: “Washington slept here.” Az a primitiv házikó jelentőséget nyert azáltal, mert egy nagy ember aludt benne. Egy névtelen magyar pedig legfőbb tisztességnek tekinti ma is azt, hogy egy nagy ember házában alhatott. Dr. Schaeffer saját ágyát engedte át neki, őmaga kiment egy másik szobába. De túl minden személyes hálán, Dr. Schaeffer úgy egyházi, mint amerikai szempontból kivételesen nagy dolgot cselekedett a magyar egyházak sorsdöntő idején. Ezt még nem sok magyar látja ma sem. Azért hadd lebbentsem fel a függönyt egy pillanatra, hogy láthassuk, mi történik mögötte. A Reader’s Digest olyan érdekesnek találta, hogy hatalmas összeget ajánlott fel, ha engedélyt kap a közlésére. De erre még nem tartják az időt megérettnek. Cikkírónak egy régi, amerikai barátja, akivel egy
