Reformátusok Lapja, 1958 (58. évfolyam, 1-22. szám)
1958-04-15 / 8. szám
ELMHURST COLLEGE LIBRARY EVANGELICAL AND REFORMED CHURCH Volume LVIII., Number 8. EGYHÁZI ÉS VALLÁSOS NÉPLAP Lancaster, Pa., Apr. 15, 1958. DR. RAVASZ LÁSZLÓ: AZ ÖREGSÉG MŰVÉSZETE Az öregség művészetéről akarok beszélni. Csodálkozom, hogy eddig nem szóltam róla: hiszen ez a kérdés életünk egyik legnagyobb kérdése. Az életnek két darabja van: fiatalság és öregség s ami az élet egyik felét magába foglalja, az az egész életet leglényegesebben érdekli. Annyival is inkább, mert az öregség művészetét nem lehet az ötvenedik, hatvanadik, vagy a hetvenedik évvel kezdeni: csak az öregedik jól meg, aki ezt a mesterséget fiatal korában elkezdte. Mi a fiatalság — a szép öregség kezdete és alapvetése. Az öregség egyetemes élettörvény. Ifjúság, érett kor és vénség jelzi minden élőlénynek hármas életszakaszát. Ezeket a korszakokat nem lehet élesen elválasztani egymástól. Különösen az embernél bizonytalan és elmosódott e három korszak határa. Vannak az emberben olyan tulajdonságok, amelyek csak késő öregségre fejlődnek ki és vannak az ember alkatának olyan tényezői, amelyek már fiatal korban elkezdenek romlani és megavúlni. Foga, haja ifjúnak is hull. Bölcsessége csak az öregnek jön meg, annak is ritkán. Fokozza ezt a zavart az, hogy az ember kétéletü lény. Fizikai élete nem halad párhuzamosan a lelkivel, sőt sokszor ellentétet mutat ez a kettő. Ellentétet abban az értelemben, hogy mig duzzad és nő az egyik, a másik elpusztulhat, vagy az egyik elpusztulásával jár a másik meggyarapodása. Ez a nagy ellentmondás életünknek legmélyebb alapjaira utal. Erre épül fel egész szellemi mívelődésünk, ezért van vallás, váltság, örökkévalóságból vett tapasztalatoknak óriási rendszere és állandó be- áradása, mert más a lélek és más a test. A nagy keresztyén megoldás, az öregség művészetének magva és titka tehát ez: hogyan ifjodjék meg lelkem, mikor öregedő testem szétomol? Lássuk az öregség művészetét, amely abban áll: miként kerüljük el kisértéseit és miként ragadjuk meg áldásait? A mi külső emberünk megromol: az öregedés a mi testi életünkben egy nagy, Isten parancsolta, leszerelés. Visszája a serdülésnek. Lassan lebontja mindazt, amit az ifjúság épített és mozgósított. Tehát éppen olyan gyökeres, megrázó, átalakító folyamat, mint ez, de éppen ezért olyan csodálatos és szent. Nagy kísértése az öregségnek, hogy a testi életnek ezt a természetes, uj elrendeződését betegségnek, csapásnak tekinti és vele szemben panaszos álláspontot foglal el. Az öregség hypochondriája az, amely lassankint minden érdeklődést a testi élet apró elváltozásainak szentel és azoknak akkora jelentőséget tulajdonít, mintha ezek volnának a látható és láthatatlan világnak legnagyobb kérdései. Megvan az a bölcs intézkedés ebben, hogy az öregedő ember különösebb gonddal vigyáz magára s a testi életnek olyan vonatkozásait, a- melyekre eddig figyelemmel sem volt, különösen komolyan veszi. Ebben maga a gondviselő Isten veszi szorosabb pásztori gondja alá. De éppen azt kell meglátnunk, hogy Isten az, aki pásztorol s nem kell túlságos jelentőséget tulajdonítani a testi élet apró változásainak. — Szervezetünk drága szerszám Istennek kezében, amelyből csodálatos hatások, igazságok, muzsikák támadnak s ne féljünk, vigyáz a lantra az, akinek drága a keze kiverte ének. Ne félj öreg lenni! Még tovább menve jelenti ez magának az öregedésnek, mintegy isteni műalkotásnak, alázatos elfogadását, igent mondást az uj fejezethez. Micsoda balgatag ember az, aki a testi öregedés ellen kél harcra és a múló ifjúságot akarja magán megrögzíteni, vagy romlandó testére ráhazudni! Irtózatos hazugság liturgiájába kezd bele, midőn festékkel, kívülről akar olyan látszatot kelteni, mintha belülről a megáradó élet ifjúságának visszfényét látnok. Próbáljuk meg kifesteni egy koponya arccsontját. <Folytatása a 12,-ik oldalon)
