Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-03-15 / 6. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA den gonosztól, megőrzi a te lelkedet, megőrzi a te ki- és bemeneteledet!” És nem csak rossztól őríz meg, hanem megőrzi számunkra a jót. Nincs az a vaskazetta vagy modern páncélszekrény, melyben biztosabban őrizhetnéd kincseidet, mint ahogy Isten őrzi örök javaidat. Élete alkonyán Írja Pál fogságából: “Szenvedem ezeket, de — tudom, kinek hittem és bizonyos vagyok benne, hogy O az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni.” Mint egy hontalan járta a világot az ige drága értékeit osztogatva szét zsidónak, pogánynak; ingyen vette, ingyen adta egész magát is. Végűi e földön semmije se maradt, csak szakadozott sátorháza; mégis, aki szegénységéből sokakat gazdagított, a világ leggazdagabb emberévé tette őt, mert olyan élet lefolytatására képesítette, amely méltcn volt a halhatatlanságra. Nem vette ki e gonosz világból, de végig megőrizte őt. Világosítsa meg az Úr az Ő orcáját te rajtad . . . Semmi nem csinál akkora változást a földön, a természetben, mint a világosság. Életre támaszt, felvidít, elűzi a sötétség félelmét. Mindent láthatóvá, érthetővé tesz. Sötétségben már egy gyertyafény is nagy áldás, hát még a napfény! Önmagunkat azonban csak Isten világosságánál értjük meg. “Az Úr az én világosságom és üdvösségem! Az Úr az én életemnek erőssége: kitől remegjek?” — énekelte boldogan már Krisztus előtt a zsoltáríró. Pedig mekkora homályban élt még akkor az emberiség! Aztán egyszerre nappal lett, mikor eljött a megtestesült világosság és többé nem a tudomány mesterséges fénye, hanem “az élet vala az emberek világossága”. Nem azt jelenti ez, hogy most már bárkinek is e földön egyetlen fényes, felhőtlen nyárból áll az élete. Vagy hogy a baj-bú-bűn elhomályosító és fenyegető felhőit könnyebb elűzni, mint ha valaki a londoni ködöt — vagy a délkaliforniai úgynevezett “smog”-ot akarná egyetlen kézmozdulattal széttépni. Hanem azt jelenti, hogy nincs az a sötétség, melyen át ne tudna törni az Istenarc fénye és azt visszatükröztetni ne tudná az emberarc. Az áldás egy része, hogy “Isten könyörül terajtad”. Sötét éjszakák nyomában könnyét hullatja az ég a föld epedő fűszálaira, harmatcseppekben kél a nap. “Kél és száll a szív viharja, mint a tenger vésze: Fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze. Az örömnek levegőjét megtisztítja bánat, S a kizajlott búfelhőkön szép szivárvány támad.” “Fordítsa az Úr az ő tekintetét tereád . . .”, mint a jóságos atya a hazatérő tékozló fiúra, megbocsátó szeretettel. Mikor egy gyermek megbántja szülőjét, ennek arcán ösztönösen megérzi a nem-tetszést. Szorongó szívvel lesi, hova fordúl tekintete: bánatosan mellére hajtja-e még mindig, vagy már emeli és a rossz gyermekre fordítja. Nem sokáig késik a bocsánattal, amely nélkül a gyermeknek nem lehet békessége. Béke. Van-é még valami, amire annyi ember vágyik ma a világon, mint erre? Nem arra a gyenge, híg, izetlen valamire, amit a világ- politika nevez békének, amelyet ha ád is rövid időre, el is veheti, s amely rövid időre se elégíti ki a szívet. Ki meri mondani, hogy amikor nem volt háború, akkor mindenki boldog volt? Nem az a kérdés, hogy az anyagi világ mechanizmusában lehetséges-é béke; mert az atomok belsejétől a csillagokig minden szédítő mozgásban van, semmi nincs abszolút nyugalmi helyzetben. De az írás beszél “az Istennek békességéről, mely minden értelmet felülhalad.” És ha igaz, hogy a forgószél központjában teljes nyugalom van, nehéz lehet-é elképzelni, hogy e forgó világban a Teremtő trónusa örökké nyugalmi helyzetben van? Ezért tud ebből a mélységes nyugalomból az embernek is juttatni. Sokan azt hiszik, erre nincs szükségük. Elég puha a párnájuk, ha saját “jóságukkal” töltik meg. Nem akarják beismerni, hogy álmatlan éjszakákon nem egyszer volt az a párna szúrós már eddig is; mikor pedig majd az utolsó álomra hajtják fejüket, végleg felboríthatja állítólagos békéjüket az a kényelmesnek mondott párna. Én inkább becsületes Bibliámat teszem fejem alá, amely egész életemben arra tanított, hogy szeressem, amit Isten szeret, gyűlöljem, amit Isten gyűlöl. Ha annyi jócselekedetem maradna is utánam, mint az égnek csillagai, ezek mind elhalványulnának a Világ Világosságának színe előtt. Az Úr az én világosságom és üdvösségem! Áron óta minden papnak csak ajkairól hangozhatott a béke áldása, a mi Főpapunk azonban saját életében és áldozatában közli ezt velünk: “Az én békességemet adom néktek!” S hogy mindez nem emberi hitető beszéd, befejezésül hozzá teszi az Úr: “így tegyék az én nevemet reád, hogy megáldjalak!” Ez a pecsét ratifikálja az áldást. Nagyon komoly dolog ez. Mikor tehát Krisztus hármas tisztéről énekelünk, igazán, őszintén kell hogy kérjük: “Mi Terólad neveztetünk, Óh, vidd végbe, hogy életünk Keresztyénhez illő legyen, És szép nevünknek megfeleljen: Mert Királyunk azért lettél!” Az áldás nem változik, mert Ő tegnap és ma és mindörökké ugyanaz.
