Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-01-01 / 1. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA A legenda szerint azóta, karácsony táján, hetekig virágzik Bethlehem mezőin a hófehér aranyszirmos “teardrops”, a Mirj ám könnycseppjeiből fakadt karácsonyi picirózsák; egy virág, amely — a legenda szerint — nem létezett azelőtt. így áldotta meg a kisded Jézus Mirj ám nincstelenségében a mindenkori szegénységet. Nekem is van ebből a legendás virágból egyetlen szál, egy, a Szentföld virágaiból préselt kis csokorban. Egy ottan járt amerikai református lelkipásztortól kaptuk karácsonyi ajándékúl. Édesanyám fényképével van berá- mázva. Krisztus-szerelmes Mirj ám volt ő is. És ha olykor-olykor megeredtek nincstelenségé- nek könnyei, a szeretet, a jócselekedetek fehér virágai nyíltak azokból a könnyekből is: “Elég neked az én kegyelmem!” illatában. Mennyivel szebbé teszi e legenda, mint a mai valóság, a ma karácsonyait. Bár vannak ma is kivételek. íme egy. A karácsonyt előző hetekben egyik világvárosban elvisznek a szülei egy kis fiút a nagy üzletek egyikébe, fel a játékok tündérországába. Tömve van az üzletnek ez a része is gyerekekkel és szülőkkel; alig lehet ide-oda jutni a tolongó tömegben. A kis fiúcska szemei kitárúlnak a gyönyörűségek láttára. Bámulattal eltelve nézi a játék-rengeteget. Azonban szüleinek feltűnik, hogy az öröm hiányzik a bámulatból. Észreveszik azt is, hogy a gyerek idegesen nézeget a játékokkal tömött asztalokon végig-hosszig, aztán alá-aláhajlik, mint aki keres valamit és nem találja. Végre is megkérdezik, hogy mit keres? Mikor minden előtte van! — Kitör a gyerekből a sírás: “De hol van a Gyermek-Krisztus?” — Szülei zavartan nézik egymást . . . nem találnak szavakat; de még a köröttük állókat is csendre intette a kis fiú síró kérdése és zavartan néztek azok is egymásra. Végül is az egyik elárusító megnyugtatja a kis fiút, hogy rögtön itt lesz a Gyermek-Krisztus is. Közben a játék-osztály közepén méltó helyet rögtönöznek a gyors kezű alkalmazottak és ráhelyeznek egy már előkeresett jászol-bölcsőt s abban egy glóriás baba: a “Gyermek-Krisztus”. A közönség százai ámúlnak, bámúlnak . . . De felkacag a kis fiú, boldog mosoly ömlik szét az arcán és nézi, a jászol-bölcső előtt állva, nézi az örömét: a “Gyermek-Krisztust”. Ez a kis fiúcska, mint Mirj ám is, megérezte, hogy karácsony a Krisztus születés napja. S az Övé kell, hogy legyen az emberi szív minden-minden öröme, minden boldogsága — legalább karácsonykor. így szégyenítette le — napjainkban — egy Krisztusért rajongó szívű gyermek az önzésbe merült szívűeket. És ki tudhatja, valamikor még “legenda” lesz ebből az esetből is. FESTETT VEREBEK Irta: Némethy László Amolyan mezítlábas gyerek voltam és szerettem Debrecennek “rongy-piacán” ácsorogni. Köznyelven “zsibogó”-nak nevezték, de úgy vélem a helyesebb neve nyomorpiac lett volna. Mert ide hozták a szegények mindenféle ócska holmijukat eladni. Egyszer azt láttam, hogy a rendőr sok hahota közepette egy papírzacskóból sárga színű madarakat engedett ki az ő szabad világukba. Valami ötletes ember verebeket festett sárgára és úgy próbálta eladni őket, mint kanári madarakat. A rendőrnek pedig hivatalos kötelessége volt, hogy e csalást leleplezze és a “tárgyakat” úgy “foglalja le”, hogy azok éljék tovább az ő madáréletüket. Egy másik alkalommal meg az történt, hogy a debreceni Csokonai színház előtt díszítésűi használt hatalmas láncra telepedtem. — Anyám már mesélt nekünk valamit a színészekről. Mondta volt, hogy azok festik magukat. Mássá teszik emberi ábrázatukat festékkel. Még arra is vetemednek, főleg a nők, hogy a szájukat is pirosítják. Ezeket a színészeket bámultam ott és néztem, hogy ezek volnának-e azok a megátalkodott valakik, akik festik magukat? Szünetjük volt és a nehéz próbát a napon sütkérezéssel enyhítették. Nevetgéltek és cigarettáztak. Én csak bámultam őket. Nem gondolhattam, hogy mily borzalmas fájdalom fog engem ezért érni. A színház a város tulajdona volt és azt egy ott-lakó hajdú őrizte és gondozta. Arca széles volt és goromba. Nyugodt karbafont kezekkel mögém lopódzott s rejtett pálcájával hirtelen akkorát húzott a házamra úgy alattom- ban, hogy ájultan terültem el a kövezeten. Locsoltak, itattak és mikor magamhoz tértem, az egyik színésznő tartott karjai között és könny ült a szemében. Mintha anyám lett volna. Az örök nő anyás szeretetével babusgatott, simogatott. Én sírni, beszélni sem tudtam, csak makogni, mint aki elvesztette beszélő képességét. Az ütés amilyen váratlan volt, oly nagyon fájt. Elvette az eszemet és mint valami hülye, értelmetlenül néztem a körülöttem álló színészekre, akikhez sok másfajta néző is került. A festett nő nem volt festett lélek, de a hajdú az igen: csak azért ólálkodott ott, hogy ilyen borzalmas ütéssel örökre távoltartsa onnan az efajta gyerkőcöket. Nagy tanulság volt ez számomra. Az életben hej, de sok festett emberrel találkoztam! Hireskedtek azzal, hogy kanárik. Szép nyelven társalogtak. Óvatosan az ártatlan, rosszra nem is gondoló emberek mögé sorakoztak és óvat-
