Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-12-15 / 22. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 13 szabadulás után lettem annak a falunak a lelkésze. Sokat foglalkoztatott a rejtélyes életű sastollas Jánosnak az egyénisége. Többször meglátogattam. Azután mikor mentem be Kolozsvárra, valahogy úgy rendeztem a dolgot, hogy Jánossal együtt mehessek oda. Az útiköltség úgy is egybe került, mert az apostolok paripáját szoktuk lovagolni. Különben is azokban az időkben a román határ szélén jó volt óvatosnak lenni. Akkor is történtek emberrablások, voltak eltévedt golyók, melyek pontosan célba találtak s nem volt tanácsos a nyílt mezőkön, tekervényes erdei útakon egyedül járni. így azután János és én barátok lettünk. Ha vadmézet talált az erdőn, én voltam az első, akinek ajándékot hozott belőle, máskor pedig tőrbe került vad pecsenyéjével kedveskedett. Én viszont pengőket juttattam neki itt-ott, hol favágásért, hol jókedvből s barátságunk erőssé vált s naggyá nőtt mint az erdélyi tölgyek. Akkor ősszel történt, hogy az egyik emberről feljelentés ment a kerületi parancsnoksághoz, hogy ő a román világban azzal dicsekedett, miszerint két román csendőrt ölt meg. Amikor az atyafi megtudta a rossz hírt, úgy eltűnt, hogy bottal üthették a nyomát . . . Advent vége felé, amikor Jánossal Kolozsvárra mentem, megemlítettem neki, hogy szeretném tudni, hová tűnt el olyan nyomtalanúl a szomszédja. Nem felelt semmit a kérdésemre. Azonban amikor hazafelé jöttünk, arra kért, hogy látogassam meg egy percre. Lakásán pedig betessékelt a tiszta szobába, ahol lehúzott függönyök mögött ott ült a mi állítólagos csendőr-gyilkosunk. Jánosnak tetszett az én megdöbbenésem, amint sóbálvánnyá váltan néztem a megtalált embert. Kacagás vésődött kemény vonásaiba. Aztán illendően megkért, hogy ülnék le egy percre s hallgatnám meg, amit mondani akar. A történet így szólt: Amikor János meglékelte Brádut, mint gazda a megpuffadt marhát, hát bizony elvitték a zsandárok s azt hitte, hogy életével fizet a bicskázásért. Azonban az őrsön ez a csendőr-gyilkossággal vádolt falubelije is zsandári szolgálatot teljesített. Őt bízták meg a János kínzásával, pusztításával. — Lupu, mert így hívták az atyafit, jó barátja volt Jánosnak még gyermek korukból. Most hát a sötét pincében a falat kancsukázta, miközben biztatta Jánost, hogy úgy ordítson, mintha pusztai szamár volna. Azután nagy szakértelemmel szétszaggatta az inget a János hátán s az előcsillanó fehér bőrt fekete, kék és piros festékkel kente be. A homályos pincében bizony az őrmester meg volt győződve, hogy János belehal a kioktatásba . . . “Hát ez az, tiszteletes úr. Jó tett helyébe jót várj . . .” — fejezte be beszédét János és melléje ártat- lanúl mosolygott, mintha iskolás fiú csinyját hajtotta volna végre. Megvallom, azon a karácsonyon napokig nagy gondot okozott nekem a két ember titka, amelybe engem is beavattak s ezzel bűntársukká tettek. Többször át is mentem a jegyző- ségre, hogy felhívjam a csendőr-őrsöt. Mégis valami visszatartott. Állami törvényektől szabad belső kényszerítések nyűgöztek hallgatásba. A nagy ősi, emberi szolidáritás kapcsai lakatolták számat. Csupán az imádság volt, amiben megemlékeztem felőlük s jelentést küldtem a legfelsőbb parancsnokságra az egek egébe, Istennek, róluk s nagy titkomról. Ünnep után találkoztam az őrsparancsnokkal. Beszédbe elegyedtünk s mondta nekem, hogy Lupu ártatlansága kiderült, de sajnos nem tudja felkutatni hollétét, hogy a nyomozás eredményéről felvilágosítsa. “Azt az írást adja csak ide, tiszthelyettes úr” — mondtam neki. “Én majd kézbesítem azt Lupunak.” A jó katona arca egy nagy csodálkozásá vállott, de mivel kezdte már megtanulni a mi furcsa, rejtelmes, erdélyi életünket, minden további kérdés nélkül átadta az írást. Aznap este a csendbe burkolózó falu fő- útcáját két ember éneke verte fel. Az egyik magyarúl, a másik románúl énekelt. Össze ölelkezve mentek úgy legényesen, váll a vállhoz. Arcuk ragyogott a boldogságtól. Brádu a kapu sarkából nézte őket. Akkor már rég nem tartotta magát a magyarok istenének . . . HIVATALOS RÉSZ A MAGYAR EGYHÁZKERÜLET ELNÖKÉTŐL NE FÉLJ! A bizonytalanság és nyugtalanság lelke ismét észlelhető az amerikai nép életében. De volt már ez így máskor is! Valahányszor eltávolodunk Istentől és csak a magunk erejére támaszkodunk, erőtlenekké, gyengékké, kicsinyekké, aggodalmaskodókká és nyugtalanokká leszünk. Az Ige azonban így szól hozzánk: Ne félj! “Mert nem félelemnek lelkét adott nekünk az Isten, hanem erő, szeretet és józanság lelkét.” Isten pedig ezt mondja nekünk: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívlak: enyém vagy!” Rettegés helyett bátorság illik hozzánk: “Azért nem félünk, ha elváltoznék is a föld, ha a hegyek omlanának is a tenger közepébe!” “Ne féljetek, mert íme nagy örömet hirdetek nektek, mely az egész népnek öröme
