Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)

1957-12-15 / 22. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

11

Milyen volna az a Karácsony, ami csak abból állana, hogy sorba szedjük és átéljük a régi emlékeknek bennünk élő képeit? Bizony nagyon szegény volna!

Amennyire minden foszlány és drága perc a múltból elegendő és bőséges energia-forrás ahhoz, hogy rajtuk keresztül tisztábban és bensőségesebben éljük át a ma Karácsonyának magasztos ünnepét — ha talán ellentétnek is látszik ez — mégis igaz, hogy azok önmagukban nem elegendők arra, hogy általuk térdre ejtsen bennünket az alázat és a hála Isten iránt, Aki az Ő Egyszülött Fiát leküldte hozzánk. Elfelejtettük volna azokat a “fekete” Karácsonyokat, amelyek annyiszor vitték előbbre a sziveket? Feketék, mert nem hópihék borították be fehér vatta-szőnyegként a földet, hanem mert véres volt, halottak hevertek szerte-széjjel, járőrök “vigyáztak a csendre” ártatlan polgárok bombázott házai előtt, nehogy felcsendülhessen a “Krisztus Urunknak áldott születésén” odabent, a kalácstalan asztalok mellett . . .

Krisztus születése óta hány Ráchel tördelte kezét halott gyermektestek felett:

f‘Puha fehér ágyam hullámos redőin Mily szépen alusztok, én szép csecsemőim: Édes-e az álom ..'.?”

S amig tépdesi a fájdalom, valami átfűti anyai szivét, óriássá lesz a véres utca apró házának síró asszonya:

“Kiről annyi jósnak zenge ihlett szája, Megszületett, érzem, Judának királya Kicsiny Bethlehemben!

. . . tudd meg vérszopó Heródes,

Hogy O nincs elveszve!

Napjaid számitvák, megifjult az idő,

És, kitől rettegsz, nem féli fegyverid ő,

Az Ige, az eszme!”

De csodálatosan is irta meg ezt Arany János.

... A második háború végső hónapjai vérzivatarosán hozták el Kecskemétre is a Karácsonyt. Szentesti békességet még a múltak emlékei sem tudtak a szivembe hozni. Száraz voltam. A szemem is, a lelkem is. Bujkáltam hazafelé a késő délutáni órákban, nehezen vitt a lábam. Egyik kapualjból a másikba átsurranni laposan, rettegve, hogy senki fel ne fedezzen, nem könnyű dolog. Különösen, ha húsz éves fejjel közben azon töpreng valaki, hogy merre lehet katona-ura, hiszen hol nem volt már front azokban a hónapokban abban a szerencsétlen kis országban?! . . .

— Lépjen be gyorsan — suttogta Szabó Györgyné, kissé megnyitva a kaput mögöttem, ahol álltam. — Megfázik, ha sokáig áll a vizes kövezeten.

így ismerkedtünk össze. Nagy kendőbe bugyolált fejjel, kis csomaggal a kezében tekint- gélt ki a szürkülő utcába.

— Már jó ideje várok én is —- mondta — át szeretnék menni a túlsó oldalra.

— Elmenni? Most? Hová? Lassan itt a Szenteste!

Ki-kinézett ismét s csak úgy közben mondta:

— Egy kis tepertőm volt, sütöttem hozzá frissen burgonyát, azt szeretném elvinni valakihez. Ismerte Tóth Károlyt, a rendőrt?

— Akit pár hete leszúrtak az utcán?

— Igen . . . Nincs senkije a feleségének. Nekem sincs. Még tizenöt évvel ezelőtt kivégezték az uram Erdélyben. Tanitó volt ... — Nem szóltam, mert féltem is, fáztam is, s igy ő folytatta:

— Szegény asszony ... És pont Karácsony előtt. — Nagyot sóhajtott.

•— Vájjon ki vitték már az ura holttestét a temetőbe? — kérdeztem.

— Éppen ma hallottam, hogy igen. A szomszédok segítették kiásni az udvarból . . . Akkor határoztam el magam, hogy ma este átmegyek hozzá.

— Óh! Ő nem is tudja még?!

—- Nem. Nem ismer engem.

Üres lett az utca. Kihasználva az alkalmat, átsurrantunk a túlsó oldalra. Akkor az egyszer láttam Szabó Györgynét, azon az egy estén beszéltem vele, de azóta is követnek azok a szavak és mélyükön a gondolatok, miket a sötétedő utcasarkon mondott:

— Ha megengedi, hogy ottmaradjak, talán nemcsak neki, de nekem is lesz Karácsonyom.

. . . Milyen más volna, ha a természet fehér szépségét, az ünnepi sütemények illatát, sőt még a fenyőillatot és az ajándékok által szerzett örömöket is csak ráadásnak tudnánk be. Valami keretnek, amiben azoknál valódibb, Istenhez, emberekhez fűzött belső megtapasztalásokat hordoznánk tovább és úgy, hogy ne a keret legyen a fontos, értékeik annyiban legyenek csupán időállóak is, amennyiben általuk mély lelkiélményeket tartunk össze. Álomképekben és egyedül élni, nagyon szűk világ. Találkoznunk kell az emberekkel, keresni kell társakat. Ezer angyalhajas fenyőfa nem adhat annyi békét, mint egy másik szív. Osztozkodás a szeretetben.

Zúzmarás fák, jégvirágos ablakok nélkül is, Magyarországtól távol is átfűtődhet a szive annak, akinek nemcsak külsőségekhez volt köze otthon, vagy ifjúságában, hanem arcokra is emlékezik, szavakra és élő példákra, amelyek megtanították a nagy ünnep örömöt, békét jelentő titkára. Arra, hogy személy szerint is köze van Karácsonyhoz, ha hittel vallja, hogy ezen a napon Isten, szavakkal ki nem fejezhető kegyelemmel lehajolt hozzá Krisztusban.

De sokan vagyunk, akiknek sokszor nincsen elég nagy szive, vagy hite, vagy bölcsessége, mint Szabó Györgynének volt otthon Kecske-