Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)

1957-12-01 / 21. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

9

neidért sebesíttetett meg és a te vétkeidért rontatott meg, még mindig kegyelmesen várakozik reád. Akarsz hinni? A Krisztusban hinni annyit jelent, mint mindenben hinni, ami magasztos és szent. Azt jelenti: hinni Istenben, szeretetben, igazságban, örökéletben. — Akarsz hinni? Fogsz hinni?

Dr. Clarence E. Macartney

AZ ELVESZTETT RAGYOGÁS

Irta: Dr. Takaró Géza

Pál apostol a korinthusi gyülekezethez küldött első levele végén két különös szót írt le egymás mellé: Anathema — Maran-atha. Az első szó görög, amelyen az egész levelet írta, a második sziriai aram. Az első elrettent, a második odahúz, vonzalmat, szeretetet ébreszt. Az anathematizálás a zsidó és keresztyén egyházban a végleges kiközösitést, kiátkozást, az ördögnek való átadást jelentette. Ezt a szót újabban minden nyelven lefordították arra a nyelvre, melyen a Biblia megjelent. A másik megmaradt eredetiben, ahogy Pál leirta. Ő sem fordította le görögre. Miért? Mert valami nagy, szent dolgot jelent a Maran-atha: az Úr eljövetelével kapcsolatos. Megtartották, még ha lefordították is, mint ahogy a kereszten elhangzott félelmetes kiáltást is eredetiben olvashatjuk minden Bibliában: “Éli, Éli, láma sabaktáni?” — Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet?

A Maran-athá-nak háromféle magyarázata van: Chrizosztom szerint az inkarnációra vonatkozik s azt jelenti, hogy Krisztus eljött; az apostol leveleiben: az Úr közel, el fog jönni; s a Biblia végén: Jövel Uram Jézus! Pál keresztyén- sége két nagy tény körül formálódott. Egyik a múltban: Krisztus eljött; másik a jövőben: Krisztus eljön. Egyik tény az emlékezés, másik a reménység tárgya. E két tény között, és mint két szilárd hidfő-oszlopon függ a jelen ingatag, törékeny nyugalma. Amilyen biztos, megingathatatlan alapon nyugszik a múlt ténye, olyan megnyugtatónak kell lenni az előttünk lévő pillér biztonságának.

Az első keresztyéneknél igy volt. Személyes tapasztalatuk volt Jézusról, aki a bethlehemi bölcső és a golgothai kereszt mérföldjelzős utján valóban eljött; de éppen ilyen bizonyosak voltak a jövő felől tett Ígéreteiben.

— “Ne nyugtalankodjék a ti szívetek ... Ha majd elmegyek, ismét eljövök . . . Egy kevés idő, és nem láttok engemet; és ismét egy kevés idő, és megláttok majd engem.”

— “Maran-atha!” — Eljött és eljön! — felelték rá boldogan követői. Maran-atha! Ezzel köszöntötték egymást reggel, ez tartotta őket derűsen egész nap. Maran-atha! Sokkal többet jelentett ez a köszöntés, mint a szép magyar “Jónapot adjon Isten!” Mikor valaki barátjának írt, igen gyakran végezte ezzel a szóval: Maran-atha. Azt akarta ezzel kifejezni, hogy állandó örömet jelent néki a hit Jézus Krisztus eljövetelében. Mikor mint védtelen juhok kiléptek a világba, a farkasoktól hemzsegő életbe; mikor szembe kellett nézniök a messze fölényben levő ellenséggel; mikor a világmisszió nagy hadjáratát megindították: ez volt Krisztus vitézeinek csatakiáltása: Maran-atha! Az Úr eljön! Az Úr közel! Ez volt a titkos jelszó a bebocsátásra, mikor Istentiszteleteiket rejtekhelyeken tartották “bujdosva juhok és kecskék bőrében, hegyeken meg barlangokban és a földnek hasadékaiban”. Egy könyvből tudjuk, mely a második század közepéről maradt ránk (“A Tizenkettő Tanítása”), hogy az úrvacsora-osztást követő imájuk is ezzel végződött: Maran- atha.

Az ős-egyház komolyan vette az imát: Jöjjön el a Te országod! —, de jól tudták, hogy ez csak az Úr eljövetele utján teljesedhet be, ezért imává is lett ajkukon a Maran-atha: Jövel Úr Jézus! Még inkább könyörgéssé vált, mikor a Páthmos szigetére száműzött látnok szemei előtt megjelentek a szentek, akik “bilincseket és börtönt szenvedtek, megköveztettek, kínpadra vonattak, szétfűrészeltettek, kardra hányattak,” (akárcsak a mai újságokat olvasnánk!) mikor füleibe jutottak a vértanuk sóhaj tozásai, jajon- gásai, sikoltozásai és mindenféle nem artikulált emberi hangok le a halálhörgésig: csak annyit tudott tenni a kékvizektől körülzárt sziget foglya, hogy szemeit és vérző szívét a kék égboltra emelte: Maran-atha! Jövel Uram Jézus!

Az egyház túlélte a poklok kínjait. A következő századoknak minden szenvedéseit is el tudta viselni, mert a Maran-atha hitében élt. Szüntelen várakozásban. És ma? Igen, hallunk hangos jövendöléseket, hogy eljön az Úr még ebben a nemzedékben. Némelyek pontosabban is megjelölik a dátumot. Korunk válságos állapotát ügyesen fel tudják használni a járatlanok megfélemlítésére: itt a világ vége! Hallgatóság mindig akad, hiszékeny emberek mindig voltak és lesznek. Pál óva inti s előkészíti már Timó- theust: “Lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert — viszket a fülök.” Elhiszik a hamis tanítóknak, hogy e világon már nem lehet segíteni, megérett az utolsó ítéletre. Nem érdemes már törődni a világbéke ügyével. Államférfiak erőfeszítései, a U. N. minden törekvése a Sátán műve az emberek ámítására, akik mind elvesznek és csak azok maradnak meg, akik a végítélet hirdetőit követik.