Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-09-15 / 16. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 A PÜSPÖKSÉGRŐL Amerikai és külföldi református testvéreink mindig csodálkozással értesülnek arról, hogy a magyar reformátusoknak püspökeik is vannak. Kérdezősködéseikre aztán magyarázni próbáljuk, hogy miért és hogyan maradt meg a középkori római egyháznak ez a kinövése köztük. Ez nem könnyű feladat, mert a magyar történelem alapos ismerete szükséges ahoz, hogy meg tudják érteni a mohácsi vész után bekövetkezett roppant változásokat, a római egyház nagy megrendülését, az uj evangéliumi igehirdetésnek rohamos terjedését és a magyar nemzetnek fokozatos átállását a “latin vallásból” előbb a “német vallás” (lutherizmus), azután pedig a “magyar vallás” (kálvinizmus) egyházaiba. Ezeknek gyors elszaporodása természetszerűleg szükségessé tette a felekezeti alapon való szervezkedést: egyházmegyék, majd egyházkerületek alakultak ki. Ezek élén esperesek és szuperintendensek állottak, Erdélyt kivéve, hol először találkozunk református püspökkel (protestáns fejedelmek alatt). De már a tiszáninneni kerületben akkora a borzadás és félelem a püspöki névtől és jellegtől, hogy ott inkább egyházkerületet sem szerveznek, hanem csak négy egyházmegyét, amiket espereseik ugyanolyan hatáskörrel (és ugyanolyan jól) kormányoztak, mint másutt a szuperintendensek az ő egyházkerületeiket. Még akkor is, mikor egyházkerületük végre megalakúi, annak élére csak szuperintendenst állítanak és ennek ezt a nevét tartják, ameddig csak tarthatják. Köztudomású, hogy a teljes püspöki cím és rang nem is lett egyetemesen elfogadott, elismert és használt méltóság egészen az 1885.-ik évig, amikor újjászervezték a magyar országgyűlést és annak felsőházába, a nagyszámú római katholikus püspöki karral szemben némi ellensúlyozás gyanánt a két protestáns felekezet hivatalban legidősebb háromhárom püspökét és főgondnokát is felvették a főrendek közé. így hát pontosan a történelmi tényállást fejezzük ki, amikor azt mondjuk, hogy Magyarországon a református püspökség sokkal inkább politikai, vagy ha így jobban tetszik: egyházpolitikai, mint egyházi alkotás. Ezért nem tudta a megreformált egyház lerázni magáról ezt a hozzá többé nem illő középkori maradékot. Az utódállamokban is bizonyosan nemzetiségi avagy politikai érdekeket kívántak szolgálni az ottani elnyomatásban élő testvéreink uj püspökségeik felállításával. Mindezeket nemzeti vagy politikai és egyházpolitikai szempontból meg lehet magyarázni, talán még védeni is lehet; de igazolni semmiképen nem lehet sem a reformáció, sem pedig az őskeresztyén egyház álláspontján, ami kettő tulajdonképen egyet jelent: Krisztus Urunk tanítását. Urunk arra tanította tanítványait, hogy aki nagy akar lenni köztük, legyen a többinek szolgája, aki pedig első akar lenni köztük, legyen mindnyájuknak a cselédje — és önmaga példáját adta: “Az Ember Fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságúl sokakért.” Nem hogy papi fejedelmet nem állított közéj ök, de egyetlenegy papot sem vett fel tanítványai közé. Kétség nélkül azért, hogy senki meg ne próbáljon oda- állani az Őbenne hívők és az Isten közé, vagy a hívő meg a Krisztus közé, Aki egyedül és egymaga a Közbenjáró. Hűséges tanítványai nem is állítottak fel semmi papi hivatalt az őskeresztyén egyházban: egyetemessé tették az igét hirdető királyi papságot. A későbbi idők alapvető és végzetes eltévelyedése a külön papi rend felállítása volt; ebben aztán az egyéni ambíciók és hatalmi törekvések kifejlesztették a különböző rangokat: így lettek püspökök, érsekek, archi- mandriták és pápák. Óh milyen nehéz volt mindezektől megszabadítani a keresztyénséget! Nem is sikerűit teljesen: máig sem tisztúlt meg az egyház, a reformációt nem lehetett befejezni. Ezért nem is szabad soha befejezni, hanem folytatni kell állandóan, legalább is addig, amíg a külön papi rend meg nem szűnik. Mert az egyház MINDEN MÁS megromlásának ez volt az igazi oka. Ezt az emberi kitalálást, ezt a külön papi rendet és ennek az uralmát, a hierarchiát, kellett védelmezni és megerősíteni MINDEN MÁS emberi kitalálással. Az öt többi szentség, a mise, a ceremóniák, a Mária-tisztelet, a szentek és ereklyék kultusza és MINDEN MÁS találmány mind ugyanazt a célt szolgálja: a külön papi rendet védi és erősíti. Ezeknek az emberi kitalálásoknak azért adtuk ezt a nevet, mert közülük egyetlen egyet sem lehet a Szentírásból igazolni. A külön papi rendet sem. Az egész ujtestamentüm hangsúlyozza, hogy nekünk csak egy papunk, még pedig Főpapunk van: Jézus Krisztus. A pap áldoz: Ő önmagát áldozta meg és mint az élet minden más tényére nézve, úgy erre nézve is azt kívánja, hogy követői ebben is Őt kövessék: ne mást akarjanak áldozni (sem állatot, sem termést, még csak kenyeret és bort sem), hanem saját önnön életüket adják oda “élő hálaáldozatúl Neki”. A keresztyén egyház minden tagjának ilyen papnak kell lennie: ebben áll az egyetemes vagy királyi papság. Ez pedig a reformációnak az egyik legfontosabb sarkalatos alapelve. Az őskeresztyén egyház nem is papi rendet állított be az apostolok munkájának folytatására, hanem magának Krisztus Urunknak a példájára a SZOLGÁLAT folytatására állított be két hivatalt. (A külön papi rend is ezt a szót használja a maga igazolására, de a történelem igazolja, hogy a papi rend szolgálata hamar elfajúlt a papi rend uralmává, amit a hierarchia szó jelöl. Kétségtelenül voltak az évezredek alatt kiváló
