Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-09-15 / 16. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA Official Organ of the Evangelical and Reformed Church . . . Member of the Associated Church Press Published semi-monthly (monthly in July and Aug.) for the Evangelical and Reformed Church by the Board of Business Management, the following members constituting the Church Papers Committee: William C. Mingle, Chairman; Carl J. Bender, Edward Dirks, Henry I. Stahr, Norman C. Zulauf and Robert C. Kienle, President of the Board, ex officio. Send all correspondence and subscriptions to: Alexander Tóth, Editor and Manager 55 N. West End Ave. Lancaster, Pa. Subscription rates: $2.50 per year everywhere; single copies, 15 cents. Remittances should be by check, draft or money order, made payable to the REFORMÁTUSOK LAPJA. — Changes of address can be effected three weeks after receipt of both old and new addresses. Entered as second class mail matter January 11, 1944, at the Post Office in Lancaster, Pa., under the Act of March 3, 1879. Additional entry at the Post Office in Pittsburgh, Pa. Acceptance for mailing at special rate of postage provided for in the Act of February 28, 1925, authorized June 4, 1938. MEGFIGYELÉSEK AZ IGAZI BÜNBÁNAT ÚTJA “Nem tudjuk megitatni a juhokat, míg valamennyi nyáj össze nem verődik és el nem gördítik a követ a kút szájáról.” •(I. Mózes 29:8.) E sorokat Szent Bertalan napján írjuk, augusztus 24.-én. Szomorú gyásznap minden református emberre nézve: ezen az éjszakán indúlt el a huguenották kiirtása. A francia nemzet valóságos öngyilkossága volt ez: sohasem tudta többé kiheverni ezt a rettentő veszteséget. Mindmáig annak koldúsa. Róma örömünnepet rendezett, a pápa emlékérmet veretett és hálaadó Istentiszteletet tartott, amikor porba kellett volna űlniök és hamuba és gyászolni keresztyénségük elesett voltát. Isten kegyelme azonban ez idén arra méltatta e sorok íróját, sok más keresztyénnel egyetemben, hogy éppen ezen a gyásznapon olvashattak az igaz bűnbánatnak arról az útjáról, amit Isten SzentLelke e borzalmas bűntényből kifolyólag mindnyájunknak megmutatott. Először, 1937-ben, egy francia nemzetiségű római katholikus apátnak, akiről nem ok nélkül mondták, hogy az ökumenikus mozgalomnak úttörője volt. Couturier Pál próbálta meg először a szörnyű múlt kijavítását: a párisi vérengzés évfordúló napján ünnepélyes gyászmisét tartott és abban könyörgött Isten bocsánatáért, hogy fogadja el bűnbánatukat azért a sok rosszért, amit a huguenották ellen elkövettek. A következő évben francia papok egész sora tartott hasonló engesztelő misét. A harmadik évben pedig huguenotta lelkészek is tartottak bűnbánati Istentiszteleteket, könyörögve, hogy a Mindenható bocsássa meg azt a sok rosszat is, amivel a huguenották is vétkeztek római hitű felebarátaik ellen és Isten ellen. Annak a hosszú vallásháborúnak, ami ezt a szerencsétlen országot századokon át dúlta, lett az eredménye az a fájdalmas valóság, hogy nemzetük ma már névlegesen sem keresztyén nemzet. Ez évben már római katholikus és református templomok egész seregében égett a bűnbánat tüze — az egyedüli égő-áldozat, amiben Isten is gyönyörködik. Couturier, volt tanár, még tovább ment az ökumenikus gondolkozás útján. Ő kezdte el a januári imahetet, mit ma már világszerte használnak a templomok százezreiben, imádkozással kövezve ki a keresztyén egység rögös útját. Sőt gyűléseken és folyóiratokban a protestáns missziói munka áldásairól is elismeréssel nyilatkozott, és ebben is meglátta a jót éppen úgy, mint a magukéban elítélte a rosszat. Bizony ez az egyedüli út Krisztus Urunkhoz, aki ott a kertben mindnyájunk egységéért imádkozott. Össze kell terelni valamennyi nyájat és el kell gördíteni a kút szájáról a követ, mit emberek tettek oda, és csak akkor tudjuk megitatni mind a juhokat azzal az élő vízzel, amelynek kútfejét a mi Urunk Jézus Krisztus nyitotta meg számunkra. Ezt azonban addig meg nem tudjuk tenni, amíg mindig csak a mások bűnéről beszélünk és a magunkét hajlandók vagyunk elfelejteni. Ez nem bűnbánat. A bűnbánat a saját magunk által elkövetett bűnök megbánása és az azok felett való őszinte bánkódás. Saját magunkra vonatkoztatva ez azt is jelenti, hogy ne csak a gályarabokat eladó jézsuitákra meg az eperjesi Karaffákra és erdélyi Bástákra gondoljunk, hanem fájjon a szívünk azért is, hogy önvédelmi harcaikban a mi apáink is sok kegyetlenséget elkövettek — de még ennél is inkább azért a mi saját sokképpen való bűnös elbukásainkért, amikor sorra vétkeztünk Isten minden parancsolata ellen. Ne nézzük hát a más szemében a szálkát, hanem vizsgáljuk csak meg először a magunkéban a gerendát és akkor elnémúl a kevélységünk és felébred bennünk az Urunk által kívánt alázatosság — az igazi bűnbánat egyedüli útja.
