Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)

1957-09-01 / 15. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

5

a krisztusi szeretetnek a rovására ment az, amikor a “független” szóval jelölték meg azokat, akik nem tartoznak amerikai egyházak kebelébe, csak azért, hogy ezzel jelezzék a többiekről azt, hogy ezeknek az egyházai nem függetlenek, hanem függő viszonyban élő egyházak. Akár akarva, akár akaratlanúl, de mindenképpen ítéletmondást foglalt magában ez a szó, és bőven volt benne lenézés meg kihívás is, és ami legfontosabb: kétségtelenül igazságtalan volt ez a megkülönböztetése. Alólírott abban reménykedik, hogy e név mostani elhagyása ennek belátását és megbánását is jelenti. Ezért örvend ennek a helyes határozatnak, hogy testvéreink kihagyják nevükből a “független” szót. Tart ugyan tőle, hogy ez a határozat nem fogja megszüntetni ennek a szónak a mindennapi életben való használatát: rövidebb és könnyebb egy szót mondani, mint hármat, ez az egy szó pedig általánosan elterjedt és jellegzetes megkülönböztető meghatározása lett egyházuknak. így alólírott a maga részéről nem tehet többet, minthogy ezentúl írásban és szóban az uj nevet fogja csak használni. Köszönti hát az uj Amerikai Magyar Református Egyházat a régi szeretettel.

Amint a régi névnél láttuk: minden névnek mély értelme és jelentősége van. Ennek az újnak is sokkal több mélyen fekvő értelme van, mint az első tekintetre látszik. Minthogy a négy szó közűi három mindyájunkra egyformán vonatkozik (mert mindannyian itt vagyunk Amerikában és mindannyian reformátusok vagyunk és egyházhoz tartozunk): ezért csak egyetlenegy szó van az uj névben, ami elválasztási alapúi kínálkozik: a “magyar” szó.

Nem hisszük, hogy olvasóink között egyetlenegy is akad, aki ezt a szót elfogadja ilyen elválasztási alapnak. “Hiszen mi is magyaroknak születtünk mindnyájan!” — fogják mondani teljes joggal. Nemcsak születésükre nézve magyarok, de magyar érzéseiket sem vonhatja senki kétségbe. Hetven esztendeje élnek ugyan Amerikában — de ez idő alatt állandóan, s legutóbb a múlt év őszén is, kétségbevonhatatlan bizonyságot tettek magyar érzéseikről. Sokan lesznek köztük, akik ugyanolyan mértékben fogják magukra nézve bántónak tekinteni ezt a megkülönböztetést, mint milyen mértékben tartották sérelmesnek a “független” elnevezést. Sőt még sokkal élesebb lesz az ellenérzés szívükben, mert hiszen magyarságuk kétségbevonhatatlan és letagadhatatlan.

Eljön azonban az az idő, és talán már itt is van, amikor egészen más oldalról váltja ki az ellenkezést ez a szó. Második nemzedékünk még nem fog ellene tiltakozni, talán még a harmadik sem — de már a negyedikért nem merünk jót állani. A nemzetiségi megkülönböztetés ideje lejárt Amerikában. Félszázaddal ezelőtt ez a név minden magyar gyülekezetei magához hódíthatott volna; ma már egyik gyülekezet a másik után ejti ki nevéből a nemzetiségi megkülönböztetést jelentő szót. Tudunk olyan másik nemzetiségről is, melynek egyházát éppen a nemzetiségi jelleg erőszakolása ölte meg. Mi magunk is ennek köszönhetjük az első évtizedek alatt felnőtt ifjúságunk ezreinek elvesztését.

Csodálatos dolog a név. Helyes megválasztása diadalra viszi ügyünket; hibás választásunk a legjobb ügyet is károsan befolyásolhatja. — Magyarországon a rég várt és szörnyen megkésett lelki ébredést az áldott emlékű Dr. Szabó Aladár indította meg. Minden ok megvolt ahoz, hogy országos és győzedelmes mozgalom legyen belőle. Nem lehetett. Megölte a hibásan megválasztott név: “élő keresztyéneknek” nevezték el a hozzá csatlakozókat. A név sértő volt azokra, akik nem akartak közéjük állani. Valószínű, hogy az ilyeneknek nagyobb- része csakugyan nem volt és sohasem is lett élő keresztyén; de azért ez a megkülönböztetés bántotta őket.

Nem lehet azonban kihagynunk a számításból azt az érvelést sem, amit az Amerikai Magyar Református Egyház lelkészei (és talán még néhány híve is) fognak használni nevük értelmezésében. Valószínűleg ők is tiltakozni fognak az ellen, hogy a “magyar” szót nemzetiségi megkülönböztetésnek tekintsük. Sőt még az ellen is, hogy azt elválasszuk az utána következő szótól. Mert az ő érvelésük az, hogy itt nem nemzetiségi egyházalakúlatról van szó, hanem egy egészen külön vallásnak a feleke- zetéről, aminek a neve “magyarreformátus”. Erre az érvre mi két felelettel válaszolunk. Az egyik az, hogy ami kedves emlék és örök érték a magyar református hitben van: azt a mi népünk az úgynevezett csatlakozott egyházakban is mindenütt megtartotta és tartja ma is; nevében is ott van a “magyar református” megkülönböztetés (és bizonyosan ott marad még a Krisztus Egyesült Egyházában is!); nyelvében, Bibliájában, énekeiben, szokásaiban még mindig van olyan magyar református, mint a független egyház volt! Ezen a vonalon sem lehet hát az uj név elválasztó vonal vagy alap.

A másik feleletünk pedig az, hogy az evangéliumi keresztyénség ökumenikus világmozgalmában benne van, mint résztvevő és tevékeny tag, az Amerikai Magyar Református Egyház is, meg a Magyarországi Református Egyház is — de hasonlóképpen benne van az Evangéliumi és Református Egyház is, meg az Egyesült Államokban működő Presbiteriánus Egyház is, meg az Amerikai Református Egyház is — és ez a sok egyház, még félszáz más egyházzal egyetemben arra törekszik, hogy azt ke-