Reformátusok Lapja, 1957 (57. évfolyam, 1-22. szám)
1957-01-15 / 2. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA “VÁRJANAK! ÉN IS REFORMÁTUS VAGYOK!” Beretz Árpád lelkészünk Iélekmentő útjai az ausztriai hegyek között Becs, 1956 december 24. Amikor a Church World Service azzal a megbízatással küldött ide, hogy a menekült magyarok között munkálkodjam, még gondolatomban sem fordúlt meg az, hogy már az első munkanapom az ausztriai Alpokban talál. Szerdán még New Yorkban voltam, pénteken pedig már az eisenerci hegyekben kerestem a református magyarokat. Nancy Nicalo, egy Pittsburgh-környéki amerikai leány, az Egyházak Világtanácsa stuttgarti irodájának vezetője, volt az útitársam, amint elindúltunk azoknak a református magyaroknak az összeírására,, akik Amerikába akartak utazni. (A római katholikusokat és a zsidókat saját szervezeteik keresték össze, csakúgy mint mi a reformátusokat. Természetesen ahol vegyes házasok vagy közeli rokonok jelentkeztek, azokat is regisztráltuk, mert a családok együtt kívántak maradni s nekünk semmi szándékunk nem volt széjjelválasztásukra.) Első útunk az eisenerci Alpok legmagasabb hegyére, egy Eisenerc nevű helységbe vezetett. Délfelé érkeztünk a hegy lábához. Nagyon megörültem, amikor az útjelző tábláról azt olvastam, hogy Eisenerc csak 29 kilométer távolságra fekszik. Azt bezzeg nem tudtam még akkor, hogy ez a 29 kilométer folyton fölfelé vezetett! Már félúton jeget és havat találtunk az úttesten. Lánc meg nem volt. így nem volt mit tenni, mint az autóval lejönni a hegyről — de mindvégig hátrafelé, mert sehol sem találtunk olyan helyet, ahol megfordúlhattunk volna. Meg is akadtunk egy párszor, a forgalmat is megakasztottuk végig le a hegyen — de Istennek legyen érte hála, szerencsésen leérkeztünk. Végül is telefonáltunk az eisenerci tábor parancsnokának és telefonon regisztráltuk hét hittestvérünket. A következő napokban sokat jártam ezekben a hegyekben, sőt Eisenercet teljesen megkerültem, de sohasem sikerűit bejutnom a községbe. Az idő sürgetett, mert az amerikai követség csak egynéhány napot adott arra, hogy ezt a munkát elvégezzük. így elkezdtünk kérdezősködni, hogy merre vannak magyar menekült táborok? Mert Leobenben a Vörös Keresztes megbízott, Dr. Letnik, olyan táborokba is utasított, amiknek a létezéséről még a helyi hatóságok sem tudtak. Nagy segítségünkre volt ebben a felderítő munkában Hoffman lelkész is, a leobeni evangélikusok papja. Ezen a napon a következő táborokba mentünk el: Bruck, Trofaiach, St. Michael, Vordenberg, Niklasdorf, Mautern, Leoben és Kammern. Természetesen a “napunk” csak éjfélkor végződött. Nemzetközi munkás-csoport Grác városában ugyancsak nemzetközi volt a mi munkás-csoportunk összetétele. Lyko Dieter a németországi református egyházat képviselte, Jurison Alexander észt származású orthodox az amerikai episzkopális egyházat, Phil- late Sawbridge az angol egyházat, Nicholas Sewell az amerikai presbiteriánus egyházat, Nancy Nicalo a Disciples of Christ egyházat, én pedig az amerikai evangéliumi és református egyházat. Mindannyian nagy lelkesedéssel munkálkodtak a magyar menekültekért. Korán keltek reggel és késő éjjel tértek ágyba. Evés csak egyszer volt naponta. Sohasem tudjuk meghálálni ezeknek a nem-magyaroknak, hogy ilyen odaadással és igazi missziói hévvel végezték feladatukat. Előttünk már jártak svájciak, hollandusok, németek, kanadaiak, és igen sokan elmentek velük. Jött az omnibusz — megkérdezték, hogy ki akar menni abba az országba — és azonnal felültették és vitték őket. A legtöbb táborban mind fiatalok voltak, akik négy héttel előbb, az orosz ellentámadás első napjaiban, menekültek el. Igen sok volt a 10-12 éves gyermek. (Ezeknek a sorsa bizonytalan, mert nemzetközi megegyezések szerint kell eljárni.) Mindenki Amerikába akar menni. Nagyon örültek, hogy meglátogattuk őket, mert sok táborban nem volt egyáltalán senkijük, aki tolmács gyanánt szolgálhatott volna. Érdekes találkozások Eggendorf magyar táborában egy teljesen árva tizennégy éves fiút találtam. Ez azonban arra a kérdésemre, hogy hová akar menni, azt felelte, hogy Bolíviába. Meglepődtem, de aztán megértettem, amikor megmagyarázta, hogy egyedüli rokona ott él. Könnyes szemekkel simogattam meg fejét, amint Isten áldását kértem reá. Egy másik táborban az egyik fiú megkérdezte tőlem, hogy mi a fizetése Amerikában a papoknak? Visszakérdeztem, hogy ő vájjon mennyit gondol? A fiú gondolkozott egy kicsit, aztán kivágta, hogy kétezer dollárt havonta. Hiába magyaráztam neki, hogy ez nem lehetséges — láttam az arcán, hogy nem hitte el. Ilyen népvándorláskor sok érdekes eset fordúl elő. Schloss Kainberg egy kicsi fa-
