Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)

1956-11-15 / 20. szám

REFORMÁTUSOK LAPJA

11

csak elővette a Bibliáját, s fennhangon kezdte olvasni a 33.-ik zsoltárt: “Az égből letekint az Úr s látja az emberek minden fiát. Nem szabadul meg a király nagy sereggel; a hős sem menekül meg nagy erejével. Ámde az Úr szemmel tartja az Őt félőket, az Ő kegyelmében bízókat.” Majd mikor elhallgatott, egy önkéntes baka meleg hangon kezdte énekelni. “Uram maradj velem, reám borult az este csendesen . . . .” Aztán mind énekeltek: “Feledve bút-bajt, súlyos terhemet, Óh hadd hajtom le árva fejemet, Öledbe Istenem.”

Az Úr fekete lepelbe vonta az óriási hegyeket s a nyírfa erdők ezüstüs színét aranyra festette a hold. Messze két hegy között utolsó búcsút intett a lenyugvó nap. A fák levelei halkan énekeltek. Havasi gyopárból készült pázsit ölelkezett a lövészárkok felett. A szörnyű nap képei semmivé váltak az esti szürkületben. Puha meleg sötétségből bársonyos nyoszolyát tett fejük alá az Úr. Majd beborította őket csillagok fényével, elringatta havasi virágok illatával s úgy aludtak el az elfáradt magyar fiuk messze idegenben, mint akik tudják, hogy ott is él és felettük virraszt az Isten.

TOVÁBB REFORMÁLJUNK!

Irta: Dr. Takaró Géza

Évenként egyszer emlékezünk e napra. Elhaló visszhangja ez csak azon kalapács ütéseinek, mely a vártemplom ajtajára rászögezte a 95 tételt. Olyan dörgő szónoklatok hangzottak el a régi évfordúlókon, mintha mázsás kalapács verte volna be azokat az apró szögeket. Ma — mondták — nehéz időket élünk, nem kell feszegetni a régi dolgokat. Ápolni kell az összhangot. Türelem. Hagyjuk a dogmákat a the- ológusok elefánt-csont tornyában. Kozma Andor is így kezdte:

Mit ünnepelsz rajta? Eszme terem eszmét, Idők óceánja eltemeti ismét.

Az örök titokról néhány vitatétel —

De marad a rejtély . . .

Mégis így végezte hatásos költeményét:

De ha szíved zendűl, mert rajta keresztül Az Istent-kereső érzelem átrezdűl —

Ha epedő ajkkal mégy híves patakra, Amelynél megenyhült a mártírok ajka:

Úgy ünnepeld Luthert, Kálvint és az eszmét, Keresvén az Istent, amint ők keresték!

És mert megtalálták, mindenben Hozzá igazodtak. Különösen két dologban: a Hit jelentésében és az Egyház értelmezésében.

I. A HIT szó, mint főnév és ige, több mint félezerszer fordúl elő a Bibliában, főleg az Ujtestamentumban. Jézus döntő jelentőséget tulajdonít a hitnek. Belőle egy parányi is hegyeket mozdít el, akárcsak egy óriási bulldózer. Ez tartja meg az embert, testi és lelki bajában. Különös, hogy míg tanítványaiban olykor jelentéktelenűl kicsit talál belőle, “elcsodálkozik a nagy hiten”, amilyet egész Izráelben nem talált, amint azt megnyilvánúlni látja a pogány századosban meg a kanaáni asszonyban. Olvasunk a hit hőseiről, Ábeltől kezdve a mai bátor hittérítőkig — mégis aránylag olyan kevesen tudják, hogy mit jelent.

Az ifjú Luther azt kereste, amiről ma annyit beszélnek, könyveket is írnak “Peace of Mind” címen: lelke békességét. A világban nem találta, belépett az egyházba, még pedig mint szerzetes. Mindent megtett, amit a vallás követelt tőle. Hiába! Különben is kifogástalan erkölcsű ifjú volt, de mennél jobban igyekezett a vallás minden követelésének eleget tenni, annál nyomorúltabbnak érezte magát — amint egyszer kézmosás közben mondotta: “minél jobban mosom, annál piszkosabbnak találom!” Jóságos és bölcs rendfőnöke megszánta. Azt ajánlotta neki, hogy hagyjon fel a középkori skolasztikusok ma már dohos műveinek falásá- val, és kezdje tanúlmányozni a Bibliát, Ágostonnak és a német misztikusoknak a műveit, mert a lelki békét nem a büntető Istentől való félelem, hanem a megbocsátó szeretetben való HIT által érheti el. Megrendítő lelki tusák után csakugyan elérte. Ettől a fordúlóponttól kezdve mint hit által megigazúlt ember célegyenest, diadalmasoknál feljebbvaló módon haladt előre. Az evangéliumi paradoxnak, a látszólagosan önmagának ellentmondó reformációi tételnek egyik legkimagaslóbb megtestesülése lett: a cselekedetek érdemszerző voltát megtagadó Luther a leghatalmasabb cselekedetekkel emelkedik ki a történelemből, és ma nemcsak a nevéről elnevezett hetven milliós felekezet, de az egész protestáns egyház az ő adósának érzi magát.

Aki ezek után még mindig dicsekedve emlegeti, hogy ezt meg azt alkotta az amerikai magyar reformátusság, az még mindig csak az ősi egyiptomi “Holtak Könyvé”-nél tart, amely szerint az utolsó ítélet termében az emberek felsorolják érdemeiket — vagy a vallás “bargain basement”-jében keresgél, ahol talán olcsóbban megúszhatja a dolgot. Mindenesetre visszaesett a reformáció előtti egyházba.

II. Az EGYHÁZ fogalmát is újra kell szö- vegeznünk. Éppen a világhelyzet sürgeti. Nincs bizalom az egyházban, amíg többnek, igazabb-