Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)

1956-11-15 / 20. szám

6

REFORMÁTUSOK LAPJA

fogva tábori szolgálatra vágyott. Mihelyst megszerezhette polgárpapirját és a hivatalos vizsgálat is kedvező véget ért, be is vonúlt a hadseregbe. Most a Lake Charles Air Force Base telepen szolgál. Az ott lévő 150 ágyas tábori kórház lelkészévé nevezték ki; ezen kívül felnőttek számára Biblia-osztályt, vasárnapokon pedig Istentiszteleteket vezet. Két kis leányuk van, egyik két, másik féléves.

Munkájára és szeretteire Isten áldását kérjük!

AZ ÉPÍTÉS TOVÁBB HALAD!

Irta: Böszörményi István, a Magyar Egyházkerület elnöke

A Judából származott Nehémiás mint pohárnok szolgált Artaxerxes perzsa király mellett Susában. Itt értesült a szent földről újonnan érkezett férfiak utján a Jeruzsálembe hazaköltözött zsidóság nyomorúságos állapotáról. Ezen érzett mély és hazafias bánata Artaxer- xesnek is feltűnt és az uralkodó engedélyt adott kedves hivatalnokának, hogy Jeruzsálembe mehessen s az ősi város falait felépithesse.

A templom Nehémiás korában már készen állott, de a város egy csomó ellenséges szomszéd közepette teljesen védetlen volt.

Nehémiás szemlét tartott a rombadőlt falak felett és 52 napi megfeszitett munkával, az ellenség állandó fenyegetése és a legnagyobb nehézségek között, a nép összes munkabíró tagjainak felhasználásával, az ősi város falait fel- épitette.

“A kőfalon dolgozók közül a teherhordók egyik kezükkel, amely a munkát végezte, rakodtak, a másik kezük ellenben a fegyvert tartotta. Akik pedig épitettek, azoknak derekára fel volt kötve a fegyver és úgy épitettek . . .” (Neh. 4:17-18.) És így az építés az ellenség csúfolódása és akadékoskodása dacára is tovább folyt és haladt, mert “a nép nagy kedvvel dolgozott”. (Neh. 4:6.)

Az Amerikába vándorolt magyar református hívekkel az első időkben senki sem törődött: sem a lelki édesanya, sem pedig a szülőhaza! Sőt még 1931-ben is azt mondta nekem az egyik óhazai református esperes, hogy “Amerikában a magyarságnak csak a szemétje van!”

Viszont ez az Amerikába vándorolt egyszerű magyar református nép, az uj országban, uj munkával, uj szokásokkal, uj nyelvvel küzdve, “jó kedvvel dolgozott”. Megkereste a mindennapi kenyerét és a hitét nemcsak megtartotta, hanem azért minden áldozatra és munkára kész volt! így nem csoda, ha az elmúlt 50-60 esztendő alatt több mint 150 magyar református templomot, iskolát, parókhiát, egyháztársadalmi épületet, Bethlen Otthont épített és

több helyi egyházi egylet mellett az Amerikai Magyar Református Egyesületet is megszervezte. És ki tudná megmondani, hogy mennyit tudtak volna még tenni közösen, ha szét nem szaggatják és szembe nem állítják őket egymással? A “testvér” által lenézett, kigúnyolt, megvérzett, hűséges nép azonban, a Nehémiá- sok vezetése mellett, a gúnyolódások és akadékoskodások dacára is “jó kedvvel dolgozott” és tovább épített!

Lehet háború vesztésnek, igazságtalanságnak, nemzeti szerencsétlenségnek vagy turáni átoknak is nevezni azt az okot, ami miatt csonkává lett Magyarország és ami miatt a mi lelki édesanyánk uj útat volt kénytelen szabni — egyezményes úton — számunkra. Arról azonban, hogy az első bevándorló magyarok nem mehettek vissza a csonka hazába, hogy gyermekeik itt születtek és így Amerika lett a hazájuk, nem tehet senki.

Az pedig csak természetes, hogy az Amerikában született és nevelkedett ifjú nemzedék tagjai ragaszkodnak szülőhazájukhoz! Mi azonban azért is hálát adunk az Istennek, hogy az Amerikában született magyar református ifjú nemzedék tagjai tisztelik, megbecsülik apáik szülőföldjét és megőrzik apáiktól örökölt hitüket is! Az ifjú és az idősebb Nehémiások vezetése mellett, a csúfolódások és akadékoskodások dacára is “jó kedvvel dolgoznak” és tovább építenek. És ezért az olyan egyént, aki azt meri állítani, vagy Írni, hogy az a nép, amely száz-, kétszáz- és háromszázezer dolláros amerikai magyar református templomokat épít és több mint félszáz esztendő óta dolgozik hűséggel, az sem nem magyar, sem nem református: — enyhén szólva — mi csak sajnálni tudjuk!

Az tény és valóság, hogy mi nem szégyel- jük azt, hogy mi Evangéliumi és Református Egyház vagyunk és nem szégyeljük azt sem, hogy Krisztus Egyesült Egyháza leszünk! Az Egyesült Egyházban is éppen olyan jó amerikai magyar reformátusok leszünk, mint voltunk eddig. Sem a nevünket, sem pedig a hitünket nem kell és nem fogjuk megcserélni. E lap hasábjain (1956. szept. 1., 11. oldal) Dr. Wagner, egyházunk elnöke, a következőket irta: “A név megválasztásában a döntésre egyedül maga az illető egyházközség jogosult, nem pedig valami fölöttes egyházi hatóság.” így hát fölöslegesen ijesztgetik híveinket egyesek, mert még az ő kedvükért sem változtatjuk meg sem a nevünket, sem pedig a hitünket!

Mi, a Magyar Egyházkerület gyülekezetei és hívei, nem fogunk veszíteni semmit, sőt olyan testvéri közösségnek leszünk a részeseivé, amely testvéri közösségben 8,271 gyülekezet, 2,087,069 egyháztag, 6,000 lelkipásztor, 1,276,764 vasárnapi iskolás növendék és $704,231,310 va-