Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-10-15 / 18. szám
8 REFORMÁTUSOK LAPJA két. Magyarországi működésének első fele a Nagy Alföldre s főként a Tiszántúlra, második fele pedig Dunántúlra esik. Csanádon, Gyulán lelkészkedett, Cegléden és Temesvárt, majd Mezőtúron és Békésen tanárkodott. Mindegyik állomásáról elűzte az ekkor már erősen fellépő ellenreformáció. A Dunántúl Tolnán tanított, majd Laskón és Kálmáncsán volt lelkész, ahonnan ellenségei beárulására török fogságba került, amiből csak másfél év után és nagyon nehezen szabadult ki. Utolsó állomáshelye Rácz- keve volt ahol végre nyugalmasan töltött kilenc évet 1572-ben bekövetkezett haláláig. Felvirágoztatta az ottani iskolát és a környéken mintegy 35 egyházat püspöki hatáskörrel kormányzott és lelkészeket avatott. Latinul irt műveit Európa szerte olvasták; Béza adta ki a “Szentháromságról” irt művét és íróját “örök emlékezetre méltó bajnok”-nak nevezte. Öt kiadást ért legnagyobb latin hittani műve Bá- selben jelent meg. Élet rajzát tanítványa, Ska- ritza Máté irta meg. A tizenhatodik század közepén már erősen terjed a helvét irányú reformáció. Egyik lelkes bajnoka Kálmáncsehi Sánta Márton, a római egyházban mint kanonok szolgált és hires volt humanista és egyház jogi műveltségéről. A reformációhoz csatlakozása után Sátoraljaújhelyen, Munkácson és Beregszászon volt lelkész, az utóbbi helyen elnökölt is az ott tartott zsinaton. Majd Debrecenbe és onnan Kolozsvárra hívták lelkésznek. Debrecen leghíresebb reformátora a nagy tudományu és páratlanul munkás Méliusz Juhász Péter volt, aki 1558-tól 1572-ig volt a református Róma első püspöke. Az ő idejében fogadták el a debreceni hitvallást, úgyszintén a még sokkal ismertebb csengeri hitvallást, amely már erőteljes kifejezése a Kálvin hitrendszerének; ezt a hitvallást a református hitvallások nemzetközi gyűjteményébe is felvették. Ugyancsak az ő vezetése alatt fogadták el a reformátusok a debreceni nagy zsinaton 1567- ben a második helvét hitvallást, amit Buliinger Henrik, zürichi lelkész készített, úgyszintén a heidelbergi kátét is, amit Olevianus Gáspár és U r s i n u s Zachariás készítettek Heidelbergben 1563-ban. E két utóbbi hitvallásos könyv mind máig hivatalos hitvallása maradt a magyar- országi református egyháznak, és ilyen gyanánt tekintik azt az amerikai magyar reformátusok is valamennyien. A káté első magyar fordítása 1577-ben, a helvét hitvallásé pedig 1616-ban jelent meg. Méliusz Juhász Péter nagyszerű szervezési munkát végzett; az ő idejében már 17 református esperesség működött az Alföldön. Nagy része volt abban is hogy az Erdélyből kiindúlt unitárius irány nem tudta megnyerni a magyarországi reformátusokat. Méliusz tanuló társa volt Károlyi Gáspár gönczi lelkész és kassavölgyi esperes, aki először fordította le a teljes bibliát magyar nyelvre, amit 1590-ben Vizsolyban nyomattak ki számos református főúr bőkezű anyagi támogatásával. Szeretnénk még szólni Várad reformátoráról, Czeglédi Györgyről; aztán a másik Czeg- lédiről, Ferencről, aki viszont Sárospatak lelkésze és az egész Zemplén esperese volt, ő vezette a pataki zsinatot, amely a református hitrendszernek egyik fontos gyűlése volt. Pathai István a pápai egyházban szolgált, míg Beythe István Németuj várról vezette a környék ügyeit mint szuperintendens. Baranyában Veresmarti Illés laskói lelkész volt a szuperintendens, ő szervezte a híres hercegszőllősi zsinatot, ahol 46 cikkből álló kánont fogadtak el a reformátusok. Sokat kellene beszélnünk Huszár Gál híres nyomdász és író reformátorról, aki sokfelé vitte nyomdáját és az élőszó mellett írásban és nyomtatásban terjesztette az evangéliumot. Kassa, Debrecen, Komárom, Komjáti és Pápa voltak állomáshelyei, sőt még Nagyszombatba is bemerészkedett. — De ki tudná felsorolni mindazoknak a nevét, akik a reformáció terjesztésének dicsőséges munkáját végezték Magyarországon? Nem százakra, hanem ezrekre ment a számuk; legnagyobb részük örökre névtelen marad az utókor számára. Hiszen nem is a saját nevük dicsőségén munkálkodtak ők, hanem az Istenén és az Ő szent Fiáén, a Jézus Krisztusén. Ezért kísérte munkájukat olyan gazdag ál- dása Istennek. A 16.-ik század vége felé már Magyarország lakosságának legnagyobb része elfogadta^ reformációt; a katholikus egyházban megmaradt papok száma leapadt háromszázra, a főúri családoké öt-hatra; az egész köznemesség és a városok polgársága mind a reformációhoz csatlakozott; a jobbágyok földesuraik példáját követték. Milyen más lett volna Magyarország sorsa, ha a nemzet megmaradhatott volna ezen az oly hamar felismert úton és a másfél századon keresztül tartott véres ellenreformációban a Habsburgok vissza nem térítik több mint felét a római egyház kebelébe! Ha Bocskay, Bethlen és a Rákócziak szabadságharcai helyett békés fejlődésben haladhatott volna azon az úton, amit a világ első vallásszabadsági törvénye kijelölt, az 1557-ben tartott tordai országgyűlésen. Akkor Erdély földje volt az egyetlen magyar terűlet, ahol a magyar lélek és szellem szabadon nyilatkozhatott. Ez a híres törvény a legszebb bizonysága annak, hogy milyen magasra emelte fel a reformáció nemzetünk szellemét. Megelőzve Európa valamennyi más nemzetét, az erdélyi rendek törvénybe iktatták, hogy
