Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-07-15 / 13. szám
10 REFORMÁTUSOK LAPJA A csodával határos győzelem hírére ünnepeket ültek Európa számos városában. Pedig ez a diadal csak felvillanó üstökös volt olyan éjszakában, aminek a sötétsége méltán boríthatta volna gyászba pontosan azokat, akiknek volt valami közük a nándorfehérvári csatához. A magyar nemzet történelmének kevés szomorúbb korszaka volt, mint amiben ennek a páratlanúl dicsőséges hősnek, Hunyadi Jánosnak, kellett leélnie az életét. Két idegen uralkodócsaládnak, a Habsburgoknak és a Jagellóknak, a magyar trónért való önző viszálya valóságos polgárháborúba döntötte a nemzetet éppen akkor, amikor a létét fenyegető legnagyobb veszély ellen, a törökök kitartó támadásai ellen kellett volna felkészülnie. Az egymással versengő főúri családok nyiltan ligákba tömörültek, roppant vagyonokat halmoztak föl saját céljaikra, de bezzeg nem törődtek a nemzet érdekeivel. Szinte egyedüli kivétel ebben is Hunyadi János, akit egészen alólról kezdett katonai pályáján tehetsége és rendkivűli vitézsége az ország legmagasabb méltóságainak polcára emel: főkapitány, gróf, majd kormányzó lesz belőle, aki valóságosan saját személyével és életével tartóztatja föl az áradatot, ami hazájára tör. Ám Várnánál ő sem mentheti meg esküjét egymás után kétszer megszegő királyát, sőt saját családját sem biztosíthatja a következő király, vagy inkább egész életén át ellene ármány kodó irigy versenytársainak bosszúja elől: fiait elfogják, a nagy óbbikat le is fejezik, sőt saját személyének tisztességét is hazug vádak koholmányaival próbálják beszennyezni, királyi oklevélben, mi megmaradt számunkra, a hálátlan kor szomorú bizonyságaként. A királyi kincstár állandóan üres; javadalmainak nagy része elsikkad hűtlen tisztviselők kezén. Az északi bányavárosokat mind Giskra tartja megszállva, ő nyomatja és éli fel a pénzt, és az ország tehetetlen rablócsapataival szemben. A nép pedig, a szegény nincstelen és jogtalan nép, tovább húzza keserves igáját, és gyűjti fájdalmas panaszait, amik egy századdal később a Dózsa György véres lázadásában fognak kirobbanni elnyomóik ellen. Most is elment inkább a törökkel harcolni, pedig fegyvere sem volt hozzá; úgy látszik, az ott rá leselkedő halált sem tartotta rosszabbnak nyomorúságos életénél. Bizony nagyon sötét a magyar élet háttere, amiből Nándorfehérvár drágán vásárolt dicsősége ragyog elénk. Talán még fájdalmasabb látvány, ha az egyetemes keresztyénség szerepét vizsgáljuk ezzel a félezer éves eseménnyel kapcsolatban. Az előreformáció kora ez, amikor a pogány renaissance külső pompája többé nem tudja eltakarni szemeink elől a megromlott egyház falaiban itt is, ott is támadt réseket. Franciaországban Wald Péter, Angliában Wyclif, Csehországban Hussz János fellépése már megingatta a római egyház tekintélyét; a tizenhat évig tartó husszita háború éppen olyan messze járt az evangéliumok Krisztusától, mint a cseh tanár vagy az orleansi szűz, D’Arc Johanna máglyán megégetése. Csoda-e, ha ilyen időkben senki sem hallgat többé a pápára, amikor ez, elődeinek szörnyű tévedésén még mindig nem tanúivá, megint csak “keresztes háborút” hirdet a fenyegető török veszedelem ellen? Foglalkoznak a kérdéssel még a birodalmi gyűlésen is; még a császár is “felveszi a keresztet”, de sehol senki hozzá sem kezd a “szent háborúra” való felkészűlődéshez. Magyarországot egészen magára hagyják az ereje fölött való küzdelemben. Pedig ha a fegyverben van reménység: most volt legjobb kilátásuk az eredményes háborúra. Hunyadi János csak százezer fegyverest kért a nyugati hatalmaktól és megígérte, hogy azokkal kiűzi a törököt Európából. Nem kételkedünk benne, hogy meg is tudta volna tenni. Ahogy a terveket, sőt még a költségvetést is elkészítette, világosan kitűnik lángesze, amit azonban a nyugati keresztyénség felhasználat- lanúl hagyott. A pápa hercegi címmel tüntette ki, amit Hunyadi sohasem használt; köszönő levelében pedig megírta kereken, hogy a szentszéktől hazája megmentésére várt segítséget, nem pedig a maga részére kintüntetést. “Ha szentséged személyemet és személyemben a keresztyénség ügyét meg akarja tisztelni, ám valósítsa meg azt, amire bennem reménységet ébresztett.” Még a várnai nagy vereség után is csüggedés nélkül tud írni: “A fájdalom, amely lelkemet betölti, bátorságomat még növeli. A vallás, a keresztyénség szolgálatában az életet és halált egyaránt megvetem. Erőfeszítéseimmel, míg a lélekzet bennem tart, s míg a hazán ejtett sebeket meg nem gyógyítottam, föl nem hagyok.” íródeákja, a kitűnő költő és tudós Vitéz János nagyváradi püspök, talán szépíthette a kifejezéseket, de hogy Hunyadi egész életét magasztos és önzetlen eszmények irányították, azt a történelem minden kétséget kizárólag megállapította. Tragédiája éppen abban áll, hogy eszményisége oly magasságban vezeti életét, ahová kortársainak alacsonyabb lelkűlete nem tudja követni. Magára azonban mégsem marad, mert egy távoli országból, messze Dél-Olaszországból, indúl el feléje egy hozzá hasonló önzetlenségű eszményi hős: Kapisztrán János. Előkelő család sarja, kitűnően kiképzett jeles tehetség, aki otthagyja bírói pályáját és ferencrendi baráttá lesz. Mint hitszónok, bejárja hazáját és amerre jár, vallásos ébredés kíséri. Rendkivűli tehetségeit felismerve, a pápa Németországba küldi, hogy ott különösen a török elleni háborúra
