Reformátusok Lapja, 1956 (56. évfolyam, 1-22. szám)
1956-05-15 / 10. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 9 vetése! Ezek nem egyháztagok voltak, hanem Krisztustagok! Itt járunk kergemódra körbe, az Isten Országának falai alatt. Itt-ott egy-egy nyíláson át néha be is tudunk pillantani édenkerti szépségei közé. Isten hozzánk küldött üzeneteinek a hallgatása vagy olvasása kinyit egy-egy ablakot. Az imádság szárnya sokszor már a faltetőig emel. Szinte érezzük, hogy lelkűnkben nyílnak az Advent várakozásának csillagfényei. Beteg szívünk már ujjong, hogy az áldott Orvos közeleg. Lelkünk hirdeti a jövetelét. Senkiben sem születhet meg Krisztus, csak akire Isten kiárasztotta az Ő SzentLelkét. — Pünköst nélkül nincsen Karácsony. SzentLélek nélkül senki sem lehet keresztyén. SzentLélek pedig nem jön senkire, aki nem kéri, nem várja. Urunk erre is adott útasítást: “Maradjatok Jeruzsálemben!” A mi Jeruzsálemünk az 0 Egyháza: élő tagjainak közössége. És megbiztatott: “Kérjetek az Atyától az én nevemben és megkapjátok, hogy a ti örömötök teljes legyen!” Halljátok, testvérek? Kérjetek és teljes lesz pünkösti örömötök: vesztek erőt, miután a SzentLélek eljön reátok és lesztek nékem tanúim a föld végső határáig!” (T. S.) HÁLAADÁSUNK TEMPLOMA A nándorfehérvári templom hitünknek tiszta hálaáldozata lesz E lap minden olvasója velünk együtt hiszi és vallja, hogy a keresztyénségnek nincsen tisztább és magasztosabb formája, mint a mi református hitünk. Itt Amerikában valamennyi magyar református egyházunk azért folytatja minden évvel nehezebbé való küzdelmét létéért, mert ezt a tiszta hitet töretlenül és maradéktalanul szeretné átadni az utánunk jövő nemzedéknek. Isten kegyelme csodálatosan meg is segített bennünket ebben a küzdelemben: megtartotta gyülekezeteinket és bár ma már templomainkban két nyelven hangzik az ének és imádság meg az ige hirdetése, mégis a hit, amit ezek kifejeznek, ugyanaz maradt az elmúlt 66 esztendőn keresztül. Annak a hálának, amit e kegyelem fölött érzünk, vájjon elég kifejezése az az erőfeszítésünk, mit saját egyházaink fennmaradása érdekében teszünk? Avagy nem az-é inkább köteles feladatunk, amit utolsó rendelkezésében bízott reánk is Urunk: “elmenvén tanítsatok minden népeket, megkeresztelvén” azaz az Egyházba béfogadván őket. Melyik Egyházba? Tulajdonképpen nincsen több Egyháza, csak egy, de bűnös megoszlásunk következtében természetszerűleg mindegyik felekezetnek a tagjai a maguk felekezetébe hívják az üdvezűlendőket. Ezért szép és jó, ha a mi közegyházainknak e missziói hitterjesztéséből ilyen módon mi is kivesszük részünket. Ám ezzel még semmit sem tettünk a mi saját MAGYAR REFORMÁTUS HITÜNK terjesztéséért. Ez elmúlt 66 év alatt Isten sokkal többet adott nekünk, mint amennyire saját gyülekezeteink fenntartása érdekében szükségünk volt. Számos egyházközségünk tekintélyes pénz- tartalékokat őríz bankletétjeiben. Az óvilág pénzegységeivel mérve e vagyoni állapotot, sokszoros milliomosok vagyunk. Mire használjuk ezt a pénzt? Mi semmire, ellenben bankjaink gazdagodnak belőle. Úgy tettünk vele, mint a példázatbeli ember, aki gazdája talentumait elásta, ahelyett, hogy rendeltetésük szerint használta volna azokat. És úgy tettünk mi is, mint magyarországi református egyházunk tett az elmúlt századok alatt: egyedül a maga fennmaradásáért dolgozott és küzdött — meglehetősen gyönge eredménnyel, mert a hozzátartozóknak csak egy kis részét tudta megtartani. Miért? A feleletet már Urunk megadta: “Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; de aki elveszti az ő életét én érettem és az evangéliumért: megtalálja azt!” A Balkánra nekünk kellett volna átvinnünk az evangéliumot; Isten kegyelme talán megkímélte volna nemzetünket attól a katasztrófától, ami reá zuhant. Mert “azokkal, akik az Istent szeretik, Ő mindenben együtt munkálkodik az ő javukra, mint akik az O választottai.” Lám tőszomszédaink, a kicsiny morva nemzet egyházai, a világ legnagyobb missziói munkát végző keresztyénéi lettek — “megtalálták” az életüket és Isten is megtartotta őket és munkájukat, áldott növekedésben. Mi tehát úgy tekintünk a Nándorfehérvárott építendő magyar református templomra, mint ami hozzánk méltó hálaáldozat lenne Istennek 66 éven át velünk közölt sok nagy kegyelméért. Hitünknek szereznénk vele uj terjeszkedési területet, nem magunk között, tehát nem önző célból, hanem kívül azon a területen, amelyen eddig a mi hitünk mozgott. Egyszersmind idegen hazába bujdosásba került hit- és nyelvtestvéreinket segítenénk vele, akik e segítség nélkül most semmiképpen nem tudnak egyházi munkához kezdeni s ki tudja, hogy e lehetetlenség nem lesz-é állandóvá, az idő romboló múlásával — mint ahogy közöttünk is történt
