Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)
1955-02-01 / 3. szám
12 REFORMÁTUSOK LAPJA Kováls Margit 4 ‘Bethlehem-járás’ ’ “Látom Öt, de nem most, nézem Őt, de nem közel. Csillag származik Jákobból és királyi pálca támad Izraelből”. 4. Móz. 24:17. Csodálatos módon mindig a fenti Ige jutott eszembe, ha a régi, kedves “Bethlehem-járásra” gondoltam. Mindig szivesen is emlékeztem visz- sza azokra a hosszú, havas téli estékre, mikor meg-megkopogtatták ablakainkat és megkérdezték onnan kivülről, hogy “szabad-e bemenni a bethlehemeseknek?” Milyen boldog izgalommal húzódtunk közelebb egymáshoz, míg egyszerű, szinte primitiv módon a bethlehemesek bemutatták a világ legnagyobb eseményét, a bethlehemi történetet. Szépsége ezeknek a játékoknak talán éppen primitívségükben és eredetiségükben volt. Annyi biztos, hogy kedves emlékük elkísért egész életemen keresztül. Éppen azért nagy örömmel töltött el, mikor itt South Norwalkon a múlt esztendő adventjében az egyház ifjúsága meghirdette, hogy beth- lehemes játékot mutat be. Lassan folyt a készülődés és december 19.- én este az énekkar és az ifjúsági kör tagjai készen voltak, hogy vissza vigyenek a múltba, hogy lélekben újra kicsiny gyerekekké váljunk s várjuk a kintről hangzó kérdést, hogy “szabad-e bejönni a bethlehemeseknek?” S az “igen” feleletre megszólaljon az előtérben elhelyezkedett angyalok üzenetet hozó éneke és a háttérben kivilágítva álljon a bethlehemi mező képe és középen lássuk a szép élőképet; a bölcsőt Máriával és Józseffel. Nem is tudjuk hamarosan elfelejteni az angyalok énekét, amint tiszta magyarsággal felcsendült az ifjak ajkain, hogy mi is történt abban a rongyos istállóban valamikor Bethlehemben? Azután elmondták, hogy hogyan határozták el az angyaloktól hirt vevő pásztorok, hogy elmennek és megnézik azt a nagy csodát ők is. De nem mehetnek üres marokkal, ajándékot fognak vinni, hiszen az a kis gyermek a világ Megváltója. “Öreg bojtár mondja, hogy bárány és gida kéznél legyen. Ő harmadmagával, sípos és dudással, im elmegyen.” A második énekben panaszolták, hogy micsoda magányban van ott Mária és József s az ő elhagyatottságukon keresztül látják meg, hogy milyen közömbös is a nép és mint hajdan a próféták ajkáról , tőlük is panaszkodva halljuk, hogy: “Az ökör és szamár megismeri urát, Ember nem ismeri világ Megváltóját.” A panaszos ének után azonban fényesebben ragyog a csillag az istálló felett, mert a misszió hívogató szava csendül felénk: “Menjetek el mind Bethlehembe...” Az ének szavai diadalmasan hívogatnak, hiszen a jászolban az egész emberiség Megváltója fekszik, de Ő a mi személyes Megváltónk is, idvességet hozott nekünk. És zeng, száll a dal, kérve, híva, küldve mindenkit, mert ha nem megyünk el Bethlehemig, nem is láthatjuk meg soha a Megváltót. Az angyalok énekes jelenetét követte a pásztorok játéka. Nagy botokkal a kezükben évődnek egymással a nyáj mellett, amig végre elnyomja őket az álom. Angyali ének ébreszti őket: “Dicsőség a magasságban!” Egyik a másik után ébred. Alig tudják felfogni miről van szó? De szivük kész és nem készülődnek sokáig, elindulnak az Úr Jézus születési helye felé. Nem akarnak jobbak lenni, nem szépítik magukat, hanem ahogy vannak, mennek, szivük együgyűségében. Ajándékúl bárányokat visznek. Azután énekelve elmondják az Úr Jézus nagy elhagyatottságát ők is, hogy “Barmok szája melegítő párnája az Urnák!” De azért boldogok, mert érzik, hogy Jézus közelében boldogság van. A végén együtt énekelnek az angyalokkal, hirdetik mindenkinek, hogy Isten Szabadítót küldött e világ számára. Ahányan csak ott voltunk, valamennyien meghatottan néztük végig, hogyan tettek bizonyságot az ifjak Isten kegyelméről. Olyan volt, mint egy nagy missziói bizonyságtétel, szent, komoly hivogatás, — mintha azt mondták volna el, hogy Bethlehem nélkül nincs megtérés, mert mindenki szivében meg kell, hogy szülessék az Úr Jézus, ha az Ő tanítványai akarunk lenni. Boldogok voltunk, hogy láttuk, éreztük, hogy gyermekeink is kiváltságnak tartják, ha az Úrról bizonyságot tehetnek. Szép volt mint keresztyéni bizonyságtétel, de szép volt azért is, mert harmadik generációs gyermekek adták elő ezt az elfelejtett, de sokunk által nagyon is szeretett bethlehemi játékot. Jól esik hinni, hogy nem utoljára történt, hanem hogy jó hosszú láncsornak csak a kezdete volt, mert éppen ez az ifjúság maga kérte, hogy ez évi tervében támogassák őket, ami nem más, mint magyar tanfolyamnak a közöttük való tartása, mert ők nem akarják elfelejteni ősi nyelvüket. Azt hiszem velem együtt mondja mindenki, hogy: segítse meg őket a jó Isten ebben!
