Reformátusok Lapja, 1955 (55. évfolyam, 1-22. szám)

1955-11-01 / 19. szám

8 REFORMÁTUSOK LAPJA BÉKESZIGET Egyházának jubileumára irta: Kovács Imre new yorki lelkészünk Hatvan éves jubileumunk és örömünnepünk alkalmából szeretném megállapítani, hogy mi legyen számunkra a mi egyházunk és miként segíthetjük annak megvalósulását. Talán legjobb volna azzal a kérdéssel kez­deni, hogy mi ma az emberiségnek legnagyobb fogyatékossága, mire van legnagyobb szüksé­günk, és hogy a megoldás megvalósításában egyházunk miként vehet részt? Kórházban fekvő sok-sok betegünkről ítél­ve, talán elsősorban gyógyúlásra van szüksé­günk. Ha azonban elfogadjuk a modern orvos- tudomány, lélekgyógyászat és theológusok közös megállapítását, hogy a betegségek nyolcvan vagy még annál is magasabb százaléka lelki és ér­zelmi okokból származik, akkor elsősorban lelki gyógyúlásra van szükségünk. Minden amerikai naivság vagy moszkvai képmutatás dacára még mindig fenyeget ben­nünket az Armaggedon; olyan korszak melyben az államok jövedelmének hatvan sőt nyolcvan százaléka akár “védelmi”, akár támadó célzatú militarizmusra megy, nagyon és tragikusan nél­külözi a békét. New yorki magyar viszonylatokban is, ami­kor maroknyi magyarságunk még mindig jobb­oldali, baloldali, nemtörődömoldali stb. csopor­tokba van elszigetelve és minden magyar meg­mozdulás népünknek csak szomorú morzsáit tudja előteremteni, mire van legnagyobb szük­ségünk? A békére. Egyéni belső békére. Egymás­sal szemben való békére. És valamikor ezek­ből kifejlődve, nemzetközi békére. Ezek az elgondolások vezettek, amikor há­rom évvel ezelőtt elfogadtam new yorki egy­házunk meghívását. Előzőleg négy éven keresztül próbáltam szolgálni a béke ügyét munkásszervezetekben és társadalmi reformok propagálásával. Azt gondoltam, hogy ha a munkásság megszervez­kedik, hogyha az anyák egyesülnek, a gyer­mekek összefognak, akkor, ha kell gyorsított ütemben is ki tudják harcolni a maguk szá­mára azt a társadalmat, melyben Krisztus bé­két adó szelleme uralkodik. Megtanultam azon­ban, hogy a köznép vagy közönyös, tunya, vagy pedig könnyen hallgat demagógokra, akik ön­maguk hasznára fordítanak népi megmozdúlá- sokat. Aztán tizennégy éven keresztül nemzetközi megoldások szolgálatában lobogott a szivem. A Világ Egyesült Államait hirdettem, “békebom­bák” használatára lelkesítettem hallgatóságaimat. Sajnos, közben megtanultam, hogy a diplomá­cia még mindig a megalkuvás művészete, mely rendszerint egy-egy feláldozott elvet használ lépcsőfoknak. “Legyünk praktikusak” — vála­szolták minden ideálista ajánlatomra az állam­férfiak, akik a sok fa miatt sokszor elfeled­keztek az erdőről. Százezernyi szabadságot és békét kérő, széles Amerikában összegyűjtött röp­lapunk és levelünk porük az irattáramban, mert a külügyminisztérium “egyelőre még” nem meri felhasználni azokat. Nem sajnálom ennek a tizennyolc esztendő­nek a munkáját. Éjt nappá téve végigutaztam és végigbömböltem Amerikának 47 államát, több mint ötmilliónyi hallgatóságnak mondtam kö­nyörögve, hogy tegyen valami nemeset, bátrat a béke érdekében, hogy “az emberiség nem maradhat életben, ha fele szabad, a másik fele meg rabságban sínylődik.” “Addig Amerika sem szabad ország igazán, amíg Magyarország rab.” Nem volt eredménye? A szántóvetőnek is úgy tetszik, amikor az őszi búzavetést február­ban végignézi. “Pál plántál, Apollos öntöz, az Isten adja a növekedést.” De még Isten sem szokott kukoricát növeszteni ott, ahova a gazda krumplit ültetett. Hiszem, hogy minden szere­tettel elmondott szavam valamikor és valahogy teremni fog majd egyszer egy szerény kis béke­virágot. De tizennyolc év után lassanként mégis csak rájöttem arra, hogy nem lehet egy házat felülről lefele megépíteni. Előbb erős megbíz­ható alapot kell lerakni és csak arra lehet rá­tenni a falakat és csak azokra az erős háztetőt. Előbb meghasonlott, zilált egyéni életekben kell megkeresni és megtalálni a békét, hogy azután a sok kicsi béke nagy békévé növekedhessen. “A vihar” című világhírű könyvben egy borzalmas tengeri orkán végső pusztúlással fe­nyegette a hajót, melyen a könyv írója mint tengerészinas szolgált. A hajó kapitánya reá­parancsolt, hogy a fedélzetben lévő kis lyuk felett térdelve kávéskanállal olajat csöpögtessen a habos hullámokra. Óvatosan, türelmesen las­san hosszú órákon keresztül csöpögtette az ola­jat a hányt-vetett hajóról, melynek horgonya kétségbeesetten, de szinte reménytelenül kapasz­kodott a mélységbe. Minden óvatosan leenge­dett kanálnyi olaj rácsöppent a hullámfelületre és lassan kezdett terjedni. Az olaj molekulái megragadták, kisimították, elcsendesítették a hul­lámok felületét, mig végre a nap végeztével a hajó síma, nyugodt békeszigeten himbálódzott a körülötte háborgó vihar dacára. Másnap kis­ütött a nap, elállt a vihar és a megmentett hajó népe boldogan vitorlázott haza. Ez a mi programmunk a new yorki 69-ik utcai Első Magyar Református Egyháznál. —

Next

/
Thumbnails
Contents